Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2016. április 16., szombat

SzeretetBetegség?

Sok helyen olvastam már, hogy a cukorbetegség kialakulásának lelki oka a szeretethiány. És általában pontosan annyiszor gondolkodom el ezen, ahányszor meglátom ezt leírva valahol. 
Legalább ötször ültem már neki ennek a témának. Valamiért nehéz szavakba önteni a véleményem erről a szeretethiányról. 
Egyértelműnek tűnik, de ha jobban belegondolsz...

A szeretethiány ugye azt jelenti, hogy a szeretet hiányzik az életünkből. Igen ám, de hogy lehetséges ez?
Mert nem szeretnek?
Vagy, mert nem szeretek?
Mert nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek?
Vagy, mert nem tudom elfogadni azt?
Hiányzik a szeretet az életemből, mert nem akarok szeretetet kapni?
Vagy, mert nem akarok szeretetet adni?
Vagy így minden együtt, egyszerre?

17 éves voltam, amikor diagnosztizálták a cukorbetegségem. Ha a fenti kérdések valamelyikébe kellene sorolnom magam, így 14 év távlatából leginkább a "Nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek.... miközben túlságosan akartam szeretve lenni." lehet az igazság. Bután hangzik, így van. Már ha a lelki okokról beszélünk, természetesen. 
Kizárt, hogy gyerekkoromban ne kaptam volna elég szeretetet. Édesanyám és édesapám mindent megtettek értem és meg is tesznek értem a mai napig. Igaz, idejük nem sok volt szabadidőre, mert annyit dolgoztak, mint az állat. De ha volt idő, az mindig együtt, játszva telt el. És most, hogy mind felnőttek lettünk, végre bepótolhatunk minden elveszett percet.:-) Az öcsémmel meg olyan igazi "tesós" viszonyunk volt. Oké, mi is átestünk azon a hosszabb-rövidebb verekedős-kötekedős időszakon, volt öldöklés-köpködés-sírás, de gyorsan jótestvérekké váltunk újra. 
A tágabb értelemben vett családomról meg nem akarok írni, mert annyian vagyunk, mint a hangyák. :-D Lényeg, hogy minden évben összeröffenünk, karácsonykor, húsvétkor, meg amikor tudunk. A mai napig. Szóval nem emlékszem szeretetlenségre vagy magányra.

Viszont arra nagyonis emlékszem, mennyire nagyon gyötörtem én saját magam gyerekként. Meg néha a körülöttem lévőket is. :-D Nekünk is voltak családon belüli konflitusaink, hogy ne lettek volna... de szerintem a rosszabb napokat minden gyerek máshogyan dolgozza fel. És nekem személy szerint nagyon nehéz volt. Veszekedni az öcsémmel, vagy duzzogni anyukámra, vagy épp hallani a szüleimet vitatkozni, vagy látni, ahogy anya, aztán apa is szomorú, mindig félni, hogy valaki elmegy... Talán, mert lelkiismeretfurdalással gyötörtem magam. Mindig úgy éreztem minden az én hibám. Vállamra akartam venni mindenki problémáját magam körül, és valahogy megoldást találni.  
Kis csóri.:-)
Aztán minderre rátettek egy lapáttal az iskolá(k)ban köttetett barátságaim. Mindig olyan szenvedéllyel szerettem minden barátnőmet, üldöztem is őket az üzeneteimmel sokáig, mindenkit meg akartam tartani magam körül. Van annyi szép emlékem velük. Rengeteg. Ragaszkodtam hozzájuk, még hosszú évek után is találkozókban gondolkodtam... de valahogy ez sosem volt kölcsönös. Mai napig nem tudom egyébként, mire ez a távolságtartás. De senkit nem ítélek el azért, ha a megszokott "férjhez megyünk-gyereket szülünk-kertet gondozunk" sémából kilépve engem csak egy idegen embernek látnak. Vagy ha túl sokkoló volt egy élőben közvetített, országos szépségversenyen látni. Vagy ha csak nem voltam soha szimpatikus senkinek. Az is rendben van.:-D 
De hogy a rosszindulat, pletyka, negativitás elkísért egész életemben... tud néha fájni. 
És ehhez nem kell gyereknek lenni. 

Szóval, ha szeretethiány, akkor én elmondhatom, hogy gyerekként sokszor saját magam nem szerettem magam és ellenálltam még az ölelésnek is. A szeretethiányt magam teremtettem akkor is, amikor épp belebetegedtem, ha valaki nem akart velem barátkozni. Gyerekként és felnőttként is nehezen viseltem a kritikát vagy a rosszindulatot. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam mindennek. Nem szándékosan, nem azért, mert tudatos volt, egyszerűen csak így éltem meg. 
Egy perc volt a világ.

Ma is sokszor előfordul, hogy ultraszenzitívvé válok és akkor
ok nélkül, de egyedül akarok lenni...
nehezen kezelem a munkahelyi vagy magánéleti konfliktusaimat...
feleslegesen gondolkodom az élet nagy dolgain, problémáin... 
nincs kedvem beszélni vagy találkozni senkivel...
vagy elkezdek bőgni, ha valaki megbánt...
Ilyenek.

Dolgozni kell rajta. 
A cukorbetegségem nem fordíthatom vissza. De a lelkemet felnőttként (is) gyógyíthatom. 
Tanácsaim szeretetbetegség ellen pedig a következőek:
 – Légy bátrabb!
 – Engedd el az "akarás" érzését!
 – Gondolkodj a mostban!
 – Őrizz jó emlékeket! MINDEN SÉRELMET MEG KELL BOCSÁTANI MINDENKINEK.
 – Csak azok véleménye számít, akik számítanak neked valamit. (Ahogy egyik legjobb barátnőm mondta egyszer, "Mindenki mehet a pics@ba. Emberek együtt töltenek veled egy hónapot vagy három-négy évet, és azt hiszik ismernek és megítélhetnek? Azok véleményére adj, akik jóban és rosszban is végigkísérik az életed! Akik igazán szeretnek.")


-- » Ők a családom.:-) 

Légy büszke magadra! 
Ismerd az értékeidet!
És legfőképpen szeresd magad és hagyd, hogy szeressenek!:-)

Üdv,
DiabGirl



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése