Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2014. február 26., szerda

Aloe Vera

Sok éve már, hogy keresztanyám először mesélt nekem az aloe veráról, úgy emlékszem, akkoriban lettem cukorbeteg. Édesanyámhoz hasonlóan, ő is szívén viselte a sorsom és igyekezett mindennel támogatni, javítani ezen az állapoton. Ő egyébként is nagy "guru" az alternatív gyógymódok területén, sőt az agykontroll, lúgosítás és a gyógynövények ismerete alap a családban.:-) 

Mivel az elmúlt tíz évben sokat bizonyított már nekünk ez a csodanövény (gyulladáscsökkentő és regeneráló hatása például elképesztő, külső használatban pedig szuper fertőtlenítő és sebgyógyító), így újra fellapoztam a témát.

"Külsőleg alkalmazva: az Aloe vera leveléből kivont friss gél jótékony hatását egyrészt az ízületi és reumatikus fájdalmak, allergiás problémák, másrészt különféle sérülések (pl.: égési sebek) terén fejti ki, valamint gyorsítja a sebgyógyulás folyamatát, továbbá elősegíti a bőr regenerálódását, hámosodását.
Belsőleg alkalmazva: a folyékony, ivásra alkalmas Aloe vera gél számos vitamin és ásványi anyagot tartalmazó elsőrendű táplálék-kiegészítő; az immunrendszer, a gyomor és béltraktus kiváló szabályozója (jótékony hatással van az immunrendszer erősítésére, valamint segíti az emésztést és a szervezet méregtelenítését). Aktiválja és serkenti a vér- és nyirokkeringést, a vese-, máj- és epehólyag funkciókat. Enyhíti az arthritiszes és reumás fájdalmakat, továbbá jótékony hatása a pszichés státus, és fizikai állóképesség terén is megfigyelhető.
Az Aloe vera ezen kívül jótékony hatással van az emésztés, és a táplálék felszívódásának folyamtára, valamint testünk és közérzetünk egyensúlyának biztosítására." 
Bővebb info ITT.

Szóval fertőtlenítésre és gyulladáscsökkentésre rendszeresen használom az aloe verát. Van egy speckó spray és egy külső használatra javasolt gél is, ami eddig nagyon bevált nekem. 
De az az iható gél... azt még nem tudtam tesztelni rendesen, mert kábé 1 hónap volt a max, ameddig iszogattam. Igaz, gyakran eldöntöttem, hogy egyszer majd minden nap megiszom, hátha sikerül egyensúlyba hozni vele a szélsőséges cukorértékeket, és beszámolhatok Neked is valami eget rengető újdonságról, de ez eddig még nem sikerült. Nem csak azért, mert rossz alany vagyok az állandó, rutinszerű cselekvésekhez hanem, mert ezeket a bio-gyógy-bigyókat azért elég horror áron adják ahhoz, hogy hosszabb kúrákat csináljak végig......
Azért nem adom fel. 
Már így is sokat változott az alternatív gyógymódokhoz való hozzáállásom. 
Pozitív irányba.:-)

Édesanyám első perctől szorgalmazta a gyógynövényeket, olvasott a reflexológiáról, a gyógymasszázsról, gyógyteákról... stb. Még frissen szedett pitypang virágot is ettem annak idején, amikor megtudtuk, hogy az jótékonyan hat a vércukorszintre.:-) Szóval én mindig megpróbáltam anya tanácsait követni, de aztán rövid időn belül abbahagytam. Valószínűleg csakis miatta nyúltam hozzá ezekhez a cuccokhoz, mert benne mindig megvolt/megvan a hit a gyógyulásra! Bennem nem volt.
Azt hiszem ez változott az évek során. A hitem.
Eleinte csak elfogadtam, hogy diabéteszem van. Csináltam, amit kellett, tanultam együtt élni a helyzettel, más nem foglalkoztatott. Ha valaki a gyógyulásomról érdeklődött, hárítottam a témát. Rövidre zártam a dolgot annyival, hogy ez így marad életem végéig és pont. Tudtam, hogy van krómtabletta meg gyógyvirág, meg kapszulák, de nem voltam hajlandó foglalkozni velük. (Ráadásul az első hónapokban, években csupa idős néni és bácsi vett körül a kórház váróiban, akik csak azért elegyedtek velem szóba, hogy sajnáljanak vagy elmondják, hogy ez később csak rosszabb lesz. Hjaj.)

Ma már nem hárítom a témát. Sőt! Örülök, ha valaki érdeklődik a cukorbetegségről, és kézzel-lábbal magyarázok. :-) 
Mert elfogadtam.
Értem, miért kell kialakítani egy olyan stabil, jól bevált diétát a jó állapot fenntartásához, ami életem végéig elkísér. Tudom, hogy az inzulinterápia elengedhetetlen számomra, de azt is hiszem, hogy mindez sok mindennel javítható és mindig megéri egy kicsivel több energiát fektetni a mindennapokba. 


Ma valahogyan máshogyan cseng a fejemben az a sok gondolat a gyógyulás esélyeiről is. Egyáltalán nem ragaszkodom vaskalappal a "gyógyíthatatlan" jelzőhöz, gondolatban elhiszem, hogy ez az állapot akár változhat pozitív irányba is. 
Egyszer.
Aloe verával, vagy anélkül.

Utóirat:

Írjatok, ha segíthetek: www.flpshop.hu ;-))

üdv,
DiabGirl

2014. február 15., szombat

MIért? 3.

Miután lediplomáztam, sikerült azonnal elhelyezkednem pedagógusként, nem is akárhol... ott tanítottam, ahol engem is tanítottak évekig. :-)
Igaz, csak egy évig dolgoztam vidéki történelem tanárként, mert aztán a fővárosba hozott az utam, de a gyerekekkel eltöltött minden perc átértékelte az életem.
Először is, hirtelen rend lett a mindennapokban. Reggeli ébredés, kávé, aztán munka a suliban, ebédszünet a kolleginákkal, megint munka, majd pihenés otthon, vacsora, végül egy jó film, vagy barátnős csevegés zárta a napot. Hétvégén is megszoktam, hogy ugyanazon időpontokban eszek, és a tanórákra való felkészülés mellett volt időm kikapcsolódni is. Sokat tornáztam, olvastam...

Tanárként 2008-ban.:-)
Aztán emlékszem, egyik nap fény gyulladt az agyamban, és hirtelen érdekelni kezdett minden, ami a diabétesszel kapcsolatos. Ne kérdezd melyik volt ez a nap, mert fogalmam sincs. Kifáradva a sok vizsgától, bulitól és élménytől, ami a főiskolán ért, egyszer csak megszállt valami belső nyugalom, és miközben mások gyerekeit tanítottam a  történelemre meg a felelősségvállalásra, kicsit saját magam is megnevelkedtem. 
Mindent tudni akartam a diabéteszről. Viszont már nem csak a száraz tények érdekeltek, a diétáról, a mozgás fontosságáról, a nélkülözhetetlen  mérlegről,  a szénhidrátokról, az inzulin adagolásról... blabla. Ennél sokkal mélyebb tartalmak után kutattam, okokat kerestem, és válaszokat a miértekre...

Például:
Miért lettem cukorbeteg? Milyen stressz érhetett gyerekkoromban, amitől szervi "meghibásodásom" lett? Van-e ennek valami pszichológiai/lelki háttere?
 ... Satöbbi.
Valószínűleg ezen (és ki tudja még milyen kérdéseken) a szüleim akkor és azóta is rágódnak, engem viszont tényleg csak néhány éve foglalkoztatnak a rejtélyes (vagy mégsem annyira rejtélyes) okok.

Ha a tényeket nézem, pontot is tehetnék a bejegyzés végére. Cukorbeteg vagyok, mert leállt az inzulin termelésem. Oké. Mivel ezek a sejtek nélkülözhetetlenek az életemhez, így olyan inzulinkészítményeket kell magamnak adagolnom, melyek helyettesítik a hasnyálmirigyemből hiányzó inzulint. Oké.
De hogy jutottam idáig 17 évesen?

Az örökletes anyagcsere betegség kosarából eleve kiestem, hiszen nincs és nem is volt egy diabéteszes rokonom sem. Nyilván  az 1800-as évekig nem tudok visszaellenőrizni senkit, de a közvetlen "felmenőim" között tényleg nem volt senki. Ezt tudván az első kezelő orvosom akkoriban csak annyit mondott: stressz.
Persze, mindig jól akartam teljesíteni az életben. A kórházban fekve is épp érettségi előtt meg a jogosítvány megszerzése után álltam. Szerepeltem a szalagavató ünnepségen és modellként a színpadon. És a szüzességem is úgy akkoriban lett emlék. Kábé. 
Szóval negatív és pozitív stressz az ért, igen, arról nem beszélve, mennyire szívemen viseltem az öcsém és a szüleim életét/konfliktusait/szomorúságát... hogy milyen sokat tanultam a kitűnő bizonyítványért... mennyire ragaszkodtam a barátaimhoz és mennyire tudtam aggódni...
Sok volt, igen, ma már tudom, hogy korántsem kell maximálisan megfelelni semminek és senkinek, mert egyszerűen lehetetlen. De hát tizenévesen sok mindent nem tudunk még az életről... 
Aztán felmerült a gyerekkoromban kapott védőoltások felelőssége... de a friss tehéntej fogyasztása is. Sőt! Az egészen picurka bébi koromban megesett sérvműtétem is. Hogy ezek valamelyikétől, vagy ezektől együttesen kapott idővel sokkot a szervezetem.
Meg kell mondjam, egyik verzió sem állt hozzám közel, ezért érdeklődésem megint a stressz okozta szervi problémák és a pszichológia felé fordult.

Olvastam akkoriban egy spirituális guru oldalán, hogy lelki oldalról nézve a cukor a szeret és a vonzalom szimbóluma. Az, hogy a szervezetbe jutó cukor nem tud beépülni a sejtekbe azt jelenti, hogy a beteg a szeretetet nem képes hasznosítani, természetességgel adni és elfogadni az érzelmeit. A testben felhalmozódott sok sav pedig olyan összegyűlt agresszióra utal, amit valahogyan meg kell oldani és átalakítani pozitív képekké. 
Nos, én ezt a gondolatot fejtegetem azóta is.

Mert amikor eszembe jut, milyen szép gyerekkorom volt, eszembe jut az is, milyen sok családi zűrrel kellett megbirkózni otthon.  Tudom, milyen sokat aggódtam az öcsémért (ok nélkül is), aggódtam a szüleimért és tudom, mennyire izgultam a suliban, amikor felelni kellett. Emlékszem az összes iskolai szereplésemre, és az érzésre, hogy mindig mindenki a legjobbat várta tőlem. Látom magam előtt a kislányt, aki minden vizsgát, szavalást, versenyt, röplabdajátékot maximálisan akart teljesíteni, aki próbálta megoldani a család problémáit, aki tele volt stresszel, ha arra gondolt, hogy esetleg valaki nem szereti.

Látom egykori önmagam és mélyen átérzem akkori félelmeimet is.

Ma már, felnőtt fejjel biztos vagyok abban, hogy az a sok maximalizmus, félelem és megfelelési kényszer sodort a cukorbetegség felé... hiszen oly sok negatív stressz halmozódott fel bennem, ami egyszer felszínre kellett hogy kerüljön.

Szóval ezért.
Szerintem.

Utóirat:

A túlzott aggodalom és önmarcangolás nem vezet sehova. Felnőttként is küzdök berögzült görcsös viselkedésemmel, de dolgozom rajta.:-)
A bűntudat és a félelem nem jó tanácsadók. Ezért engedd el, bármi is nyomja a lelked! A múlt már nem hozzád tartozik, a jövő pedig (egyelőre) nem létezik.
Csak a jelen van. 
A ma. 
A pillanat.:-)

üdv,
DiabGirl

2014. február 12., szerda

MIért? 2.

Szóval egyik nap úgy döntöttem nem akarok cukorbeteg lenni.
Persze most sem akarok cukorbeteg lenni!:-) De felelősséget vállalni az életemért... azt igen. Az most már nagyon is szeretnék. És bizony fájdalmasan hosszú út vezetett idáig...

A főiskolán nagyon jól éreztem magam, imádtam tanulni, előadásokra járni és elindulni azon az úton, amit "önállósodásnak" hívnak. Gyerekként is öntörvényű voltam, és ez később csak hatványozódott.:-) Mindig tudtam mit akarok, hova tartok, hol szeretnék lakni, mit szeretnék enni, mit akarok csinálni... és természetesen azt is tudtam, hogy mindenki másnak mit és hogyan kellene csinálnia. (Hjaj, a rég nem látott magabiztosság!:-D) Viccet félretéve... 

Egyet nem tudtam csak, hogy miképpen illeszthetném be az életembe a diabéteszt lemondások nélkül. Hogy megmaradjon a komfort érzetem, ne kelljen félnem, és ugyanúgy élhessek, mint egészséges társaim. Persze gondolkodtam én rajta, de közben annyival sokkal ezerszer fontosabb dolgaim akadtak a koliban, meg a suliban, meg annyi munkám volt a helyi legmenőbb modellcsapattal, és egyébként is, kit érdekelt, hogy orvoshoz kellene járni, meg odafigyelni az inzulinra, kit érdekelt a HbA1c meg a Somogyi-effektus, meg "mi ez a sok hülyeség, amikor épp a legszebb időket élem főiskolásként...?"
Emlékszem, eleinte küszködtem a plusz kilókkal, mert ugyanazt a fagyi kelyhet kívántam Olaszországban (és minden nap), mint a többiek, és otthon sem akartam kimaradni a rántott húsos buliból. Aztán idővel már nem bírtam tükörbe se nézni, úgy éreztem magam, mint egy bálna. Igaz, "csak" 7-8 kiló kúszott fel rám, de elhatároztam, hogy nagyon gyorsan lefogyok. Persze ész nélkül... Az étrendem abonettből, joghurtból és almából állt, és hetente 7-szer jártam edzeni. És az eredmény jött, hetek alatt csinos gazella testet varázsoltam magamnak, miközben a sok hypoglikémia miatt rájártam éjjel a hűtőre és a sok koplalástól tönkrement a gyomrom, végül a havim is elmaradt hónapokra.
Honnan jutott volna eszembe, hogy esetleg megtervezzem az egész folyamatot? Honnan tudtam volna, hogy sokkal okosabban, az inzulin és a mozgás összehangolásával is elértem volna ugyanezt az eredményt mellékhatások nélkül? Honnan tudtam volna, amikor nem érdekelt az egész... 
Az akkori orvosom meg... inkább hagyjuk.

Persze a barátok mindig figyeltek rám, ha jól emlékszem. Fiúk, lányok egyaránt a szívükön viselték Nikike cukorbetegségét... és bár nem mindig szerettem, ha aggódással néztek rám, de azért abban a sokszor alkoholban úszó, hajnalig tartó mókázásban (így utólag) egyáltalán nem ártott, ha néha rám néztek az évfolyamtársak.:-) Arról, hogy milyen görbe estéim voltak, már írtam korábban, nem is ez a lényeg. Inkább a tény, mennyi veszélynek tettem ki magam tudattalanul is. 
De miért foglalkoztam volna bármivel is? Miért akartam volna vércukrot mérni a buli közepén, amikor senki másnak nem kellett? Miért kellett volna háromszor ennem egy nap, ha a többiek ötször is ettek, vagy többször ha kedvük volt? Vagy miért kellett volna ötször ennem naponta, ha mások elvoltak egy reggelivel is? És miért ne ihattam volna meg ugyanazt az alkoholt, ugyanakkor és ugyanannyiszor, mint mások? És miért kellett volna nekem buli után korán ébrednem az inzulin miatt? Másoknak sem kellett.. és amúgy sem bírtam enni, akkor meg minek inzulin?
Most már tudom.:-)
Akkor nem érdekelt...

Arról sem tudok sokat, hogy megfelelő volt -e az akkoriban adott bázis inzulin mennyisége, vagy hogy figyeltem -e az alkohol hatásaira, vagy hogy elég (és jóféle) szénhidrátot ettem -e, vagy ettem -e egyáltalán... Manapság csak néhány kósza információ foszlány segít megérteni az akkori állapotokat, mert jobb napjaimban azért vezettem azt a kezelési naplót, sőt abban az őrült diétázós korszakomban még a napi 1200 Kcal energiát is szépen megosztottam (magamnak 1000 Kcal-ra, amiből körülbelül 500-at ledolgoztam naponta.... -lábjegyzet) és tizedespontossággal adtam össze és vontam ki a szénhidrátokat is. 
De sajnos ez csak időszakonként működött, ami nyilván kevés volt egy jól beállított cukor anyagcseréhez...

Igen, sokat bukdácsoltam, és bár a főiskolás éveimre ma is szívesen gondolok vissza, és valóban életem egyik legszebb időszaka volt az az 5 év, most már tudom, hogy a diabéteszem elfogadásával, "megélésével" is legalább ilyen jól sikerült volna.:-)

Akarom, hogy tudd, butaság szembe menni a széllel, ÓRIÁSI FELELŐTLENSÉG SAJÁT MAGAD ELLEN ÉLNI AZ ÉLETED!
Sokkal könnyebb a cukorbetegséggel együtt élni, mint ellene!
Ezt elhiheted nekem. :-)


Folyt.köv............................

2014. február 10., hétfő

MIért? 1.

Szép gyermekkorom volt. 
Közös játék a családdal, kiflibe bújt túrórúdi, Tisza-part, foci, ribizli és málnaszedés keresztanyámnál, homokvár és szalma bunker otthon, csutkababa, hajpánt fonás gyermekláncfűből, csigagyűjtés, cseresznyemag köpő verseny, szentjánosbogár kergetés, édes házi tej, fogócska, torta sütés az udvaron homokból és kukoricadarából, slaggal pocsolás nyáron, Barbie babák, malmozás a szomszéd nénivel, házi sajtos tallér karácsonykor, kölni illat húsvétkor, sulifarsangok, babaruha varrás anyával, kártya apával, és kőpapírolló az öcsémmel....... és mi mindent írhatnék még.......

Falusi kislány voltam. Egy átlagos napon, reggel az öcsémmel sétáltam iskolába, délben nagymamám melegített ebédet, délután leckét írtam, este pedig vagy az utcán sétáló tehéncsordát vártam nyáron a kiskapun ácsingózva, vagy szánkózni mentünk télen a szomszéd községbe. Hétvégén bicikliztem, kutyáztam, macskáztam, vagy matchboxot tologattam a szobában... Semmi gondom nem volt, max amikor néha hajnalban kellett felkelnünk, hogy vonattal időben átérjünk Debrecenbe a szemészetre. Vagy hogy reggelente nagymamám "puklimentesen" becsurizza a hajam (különben hisztiztem, mint egy őrült). 
Igen, a gyerekkorom szép volt. :-) És a gimiben is jól éreztem magam. Szerettem tanulni, röplabdázni, szerettem a barátaimat, a közös fagyikat, a síelést és a hosszú vízitúrákat is. Szerettem öltözködni, bulizni, sokat nevettem, és igazán pozitívan éltem az életem.

Aztán egyszer csak minden megváltozott... 17 éves voltam, amikor hirtelen fogyni kezdtem. Ősz volt, és bár különösebben nem éreztem magam rosszul, de annyi folyadékot ittam, mint a gödény. Az osztályfőnökünk a szalagavató bulira kifejezetten nekem rendelt két karton vizet, mert tanórán is 10 percenként innom kellett. Persze ezen akkor még csak nevettünk...
Aztán karácsonyra kábé 42 kiló lettem, szóval a felismerhetetlenségig lefogytam. Mikor indult a suli, a tesitanáromnak nagyon is feltűnt a változás, így aggódva kérte, hogy sürgősen csináltassunk vérvételt, mert itt biztosan baj lesz.
Igaza volt.
Január végén megjöttek a laboreredmények. Édesanyám könnybe lábadt szemekkel közölte, hogy kórházba kell mennünk... mert valószínűleg cukorbeteg vagyok.
Őszintén átéreztem a fájdalmát, én sem tudtam, hogyan lehetséges ez? És miért pont velem alakult ez így? És egyáltalán mi az a cukorbetegség? 
De nem volt mit tenni... egy-két hét múlva már inzulinokkal és vércukormérővel felszerelkezve ültem otthon, és számoltam anyával a szénhidrátokat. 
Nehéz volt. Új élet, új rendszer, új feladatok, új szabályok... Teljesen lefoglalt a tanulás. Persze közben az érettségire is készülnöm kellett, és nem volt egyszerű két vonalon jól teljesíteni, de azért sikerült. Leérettségiztem, és közben megtanultam a diabétesz alapjait.

Aztán jött a főiskola, tele bulival, és élményekkel. Városi nagylány lettem és mit sem törődtem én a cukorbetegségemmel. Nagyon felelőtlen voltam, úgy akartam élni, mint a többiek, és nem érdekelt, hogy akár bajom is eshet. Utáltam az orvosom, utáltam a diétám, úgyhogy nem  is csináltam és nem jártam rendesen kontrollra sem. Nem írtam naplót, saccoltam a szénhidrátot, nem figyeltem a mozgás és inzulin hatására... Teljesen meg akartam feledkezni arról, ki vagyok, és mivel kell(ene) szembenéznem. 
Persze a környezetemnek bármikor el tudtam adni, hogy jól vagyok, mindent jól csinálok, és a cukorbetegségem is elfogadtam... még a családomnak is. Viszont ez egyáltalán nem volt így.

Kicsapongó, zűrzavaros, felelőtlen cukorbeteg voltam évekig...
Mert nem akartam tudomást venni az állapotomról, és nem akartam, hogy mások tudomást vegyenek róla.
Mert nem akartam cukorbeteg lenni!


Folyt.köv....................

2014. február 6., csütörtök

Vírus&Vércukor

Épp ma két hete, hogy bekaptam egy csodálatos légúti vírust. 
Hiába minden igyekezetem... a vitaminok, a villamoson arcomba bugyolált sál, a sok kézmosás, és egyéb az immunrendszerem védelmében bevetett trükk... bizony elkapott.
De hát mégis csak tömeg közlekedek. És emberekkel dolgozom együtt. És boltba is járok, meg hasonlók... 
Sosem tudni, ki köp eléd vagy köhög rád véletlenül... Mondjuk maszkot még nem próbáltam.
Na mindegy, összejött.
Első nap még csak a nehézlégzés gyötört, de amikor másnap reggel elkezdett fájni a légcsövem is, biztos voltam benne, hogy megmutatom magam egy dokinak. 
Így is lett. Ő azonban csak pihenésre intett. Itt kezdődött a 10 napos küzdelem.
Ki sem mozdultam otthonról, vettem vitaminokat, köhögéscsillapítót és köptetőt is, kamilla teát, savanyú káposztát und so weiter... tényleg mindent beleadtam. De a lázam nem csillapodott, rengeteget fulladoztam, köhögtem, és lassan teljesen elment a hangom is. 
Végül 4 napi szenvedés után visszamentem az ügyeletre, ahonnan már persze gyógyszerekkel tértem haza. 
Közben össze-vissza borult a cukor anyagcserém. Gondolhatod. Eleinte alig bírtam enni, vagy inni, és a vírus is játszott az inzulinommal. Na nem akarok mindent erre a pár napra ráfogni... egész télen problémáim vannak a vércukorszintem beállításával. De azért többnyire, ha beadok 16 egység bázist/Lantust reggel 8-kor, és körülbelül 120 g szénhidrát elfogyasztásával 10-13 egység gyors hatású/Apidra inzulin fogy naponta, akkor nagyjából rendben vagyok. 
Betegség esetén a gyors hatásúval szoktam játszani, most is ez történt, többet adtam belőle az étkezésekhez. Napokig bevált ez a recept, így elég jól viseltem a terhelést, de aztán..... egyik nap egy 2,9-es hypoba fordult a reggeli adagolás. Nem értettem, hogy 15,0-re adott 3 egység Apidra hogyan válthat ki rosszullétet egy órán belül az addig jól bevált 12 g CH-s szénhidráttal. Tudom, ennek egyébként többféle oka lehet.. rossz vércukor mérés, előző napi korrigálások hatásának összeadódása, front... stb. Viszont én egyiket sem tartottam helyénvalónak. Így aznap sokkal finomabban bántam a gyors hatásúval, mint előtte bármikor. Így persze a vércukrom magas lett.

Aznap este 19,3 mmol/l-el feküdtem le aludni, úgy, hogy rákorrigáltam 2 egység gyors hatásúval. Gondoltam ez majd reggelig megoldja a problémámat. De nem így lett. 20 mmol/l-el ébredtem, és a vércukorszintem egész nap nem mozdult a lélektani felső határról... Alig ettem összesen 20 g CH-t, miközben reggel-délelőtt-délben és délután is nyomtam a korrigálást (a hypo kivédése miatt csupán 1 egységekkel)... És mivel este is 15 mmol/l körül stagnáltak a számok, úgy döntöttem, hogy a régen jól bevált esti bázist visszaépítem a hétköznapjaimba, így tegnap este beadtam 2 egység plusz bázist éjszakára.

Ennek ma reggel már volt némi pozitív eredménye. Már ha egy 10,5-ös indulást annak lehet nevezni...  
Emeltem a reggeli Lantuson is 1 egységet. Szóval most összesen 3 egységgel több bázist lövök naponta, két bontásban. És emellett az Apidrából is többet adok az étkezésekhez (1-2 egységgel).

Nagyon várom, mi sül ki belőle. Egyelőre nem cseréltem ampullákat, mert szerintem az inzulin hatása jó. Inkább megpróbálok bátrabban korrigálni.
Mert igazán jól szeretném csinálni. Tényleg.

Fotó INNEN
Utóirat:

Azt nem mondanám, hogy teljesen meggyógyultam, mert köhécselek még néha és a torkom is fájdogál. Szóval bizonyára küzd még bennem a "rossz" és a "jó".:)
Ráadásul menszesz előtt vagyok, ami korábban nem jelentett semmit, mert antibébit szedtem évekig. De most... teljesen igazatok lehet abban, hogy egyfajta "hormonvihar" dúl a testemben. 
Ez is egy olyan változás, amin épp most megyek át... 

Jó is ez a káosz, különben unalmas lenne az élet.:-))



És amúgy: 
Éljen a 2014. február 05-én épp 12 éve fennálló diabéteszem! :D

üdv
DiabGirl