Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. november 25., hétfő

HozzáÁllás

Az elmúlt egy hónapban teljesen megszűntem DiabGirl-nek lenni.
Csúnyán hangzik, de így van. Egészen eddig a percig nem tudtam kikecmeregni a saját lelki nyomoromból...
Aztán rábukkantam egy igen velős gondolatra Scott Hamilton tollából:
"Az életben csupán egyetlen fogyatékosság létezik: a rossz hozzáállás!" 

Na én mostanában egy igazi, született, valóságos buggyant voltam.
És akkor ijedtem meg saját magamtól, amikor észrevettem, hogy hirtelen mennyire ellenkezek a blogolás és egyben a cukorbetegségem ellen...

Például amikor beléptem a Diabétesz Világnapi rendezvény lufikapuján, azonnal távozni is akartam. Azt hiszem ez volt a mélypont. Hogy miért?

Ezen sokat gondolkodtam. Hogy vajon mi váltotta ki belőlem ezt az ellenérzést, hiszen egészen addig a percig nagyon vártam, hogy odaérjek és találkozzak a sorstársaimmal... de aztán csak a "betegség", "szekta", "gyógyíthatatlan" és ehhez hasonló borzalmas szavak forogtak a fejemben...  állandóan. És menekülni szerettem volna onnan. Nem is néztem nagyon körül, vettem pár csokit, adtam puszit a pajtásaimnak, meghallgattam egy néhány perces előadást és kábé le is léptem. Képtelen lennék beszámolni az eseményről.
Ezért sorry mindenkitől!
Két nappal a rendezvény után, mialatt sétáltam a Duna partján,  ki is tört belőlem valami keserves zokogás... Úgy sírtam, mint gyerekkoromban. Nem kaptam levegőt, nem bírtam beszélni sem. És csak dünnyögtem, hogy fáradt vagyok... hogy nem akarom már csinálni ezt... és hogy a diabcuccom előbb vagy utóbb kidobom a szemétbe... 

Sajnáltam magam. Utáltam magam. És bántott, hogy valószínűleg kifelé is sugároztam mindazt a negatív érzést, ami legbelül tombolt bennem...

Vajon látszik a képen mindez?
Nem túl őszinte a mosolyom , ugye? Pedig az üzenet szívből jött... :)

Nem tagadom, elég nehéz időszak van mögöttem, antibiotikumok, időjárás változások, frontok, lelki béklyók, miegymás... de ha jobban belegondolok, mindez egyáltalán nem jogosít fel a sajnálkozásra, vagy a depresszióra. 

Meg arra sem, hogy ezt a súlyosan kibillent lelkiállapotot rányomjam a környezetemre... főleg azokra nem, akiket nagyon szeretek!
Úgyhogy a mai naptól megpróbálok visszamászni az "élők" közé... és inkább boldogítani magam és kedves szeretteim, mintsem belekeseredjek negatív gondolataimba...

Szóval hello. :)
Élek! :)
Itt vagyok! :)
És ahogy Orsi pajtásom frappánsan megfogalmazta tegnap:
"Ha már padlón vagy, legalább szedj fel onnan valamit!" :DDD
Úgy lesz.

A cukorbetegség egyébként is olyan valami, ami néha érzelmi hullámvölgyekbe taszítja az embert... 

De kár gyötrődni, nincs más hátra, csak előre.... :)

Utóirat:

A cukraim kezdenek beállni. Bár ma megint váratlanul magas értékekkel áldott meg az ég!. Sebaj, jön még őszre tél.. kutyára dér.. lesz ez még így se.. meg ilyenek. 

Fel a fejjel! Nekem is, Neked is! :)

üdv
DiabGirl

2013. november 8., péntek

TúlÉlőCucc

Táska.
Neked talán csak egy kiegészítő, nekem alapfelszerelés.
A világ minden kincséért sem indulnék útnak a túlélő szettem nélkül... 
És ehhez táska kell. Jó nagy.:)
Olyan, amivel egy támadó rablót is simán fejbe verek...

Néha elnézem a tömegközlekedő embereket, lányokat, fiúkat zsebre dugott kézzel, lazán, egy telefonnal és egy kis pénzzel utazva... és eszembe jut, amikor a diabéteszes életem előtt én is táska nélkül jártam csavarogni... 
A gimiben például nem is volt az iskolatáskámon kívül más "tartozék" rajtam.
Minek is lett volna? Csak a zebrán kellett körülnéznem, meg mondjuk röpi edzésen elhúzni a fejem a labda ütése elől. Ennyi. Túlságosan nem kellett vigyáznom magamra.
Bezzeg most. Most észnél kell lenni. Akkor is, ha leugrom a közértbe.
Egész táskakollekcióm van, de egy buli alkalmával például még így is alig tudom megálmodni, mit tegyek a retikülömbe, hogy minden fontos nálam legyen.:)

Minden vÉSZhelyzetre fel vagyok készülve. 

Ami fix: SZŐLŐCUKOR és egyéb CH.
A táskámban szőlőcukor hegyeket találsz, plusz müzlit, almát, néha kekszet is. Általában van itt víz is, vagy baracklé. Csak hogy tuti legyen a tuti.:) Biztos túlzásnak érzed ezt... én nem.
Mert mondjuk mi van ha a metró megáll az alagút mélyén...
Vagy ha két órát késik a vonat...
És ha véletlenül beragadsz egy liftbe?
Vagy csak séta közben érzed, hogy remeg a tested, és cukor kell...
Mindegyik helyzet egy saját példa, és egyáltalán nem bánom, hogy felkészültem rá! Csak az nyugtatott meg, hogy biztosan "túlélem" pár óráig...:)
Amúgy is, kiver a víz a hypoglicemiától. Tudod. Írtam már
És alacsony vércukorszint esetén néha úgy kell ennem, mint aki az életéért küzd, remegő gyomorral és kezekkel. Szó szerint tömöm magamba a cukrot...
Szóval mindig kell belőle. Jó sok.

Másodszor: INZULINOK és tűk.
Elég kellemetlen, amikor út közben realizálom az inzulinhiányt. (Mint egyszer munkaidőben.) Vagy amikor hétvégén, késő este, beadás előtt szembesülök azzal, hogy elfogyott.  
Egyébként is elég kiszolgáltatott helyzet függni egy folyékony gyógyszertől, ami nélkül nem tudok élni... de még elkeserítőbb, ha még vészhelyzetbe is kerülhetek miatta. Szóval tanultam a hibáimból, ezért igyekszem minden nap "feltankolva" útnak indulni.

Harmadszor: VÉRCUKORMÉRŐ KÉSZÜLÉK és tesztcsík.
Sokan mondják, nem szabad a vércukormérő rabjává válni, hiszen sok-sok figyelemmel enélkül is meg lehet határozni az értékeket. Igaz. Kipróbáltam. Tényleg megéri "leszokni" az állandó mérésekről. Az őrületbe is tud kergetni a folyamatos kontroll, miközben csendben elillan a nap 24 órája. Szóval én inkább befelé figyelek,  azonosítom testem vészjeleit, és cselekszem, ha kell.... az élet úgyis megy magától... :)
Persze megnyugtat, ha nálam van a kütyüm, mert így bármikor mérhetek, amikor szükségesnek érzem. Szóval kizárt, hogy otthon maradjon.

És nem árt, ha van nálam telefon, pénz, bankkártya vagy fertőtlenítő kendő is, de mindig a diab-cuccomat csekkolom először reggelente. És csak aztán minden mást.:)

Szerintem semmi sem sok. Én így érzem magam jól, biztonságban.
És ez a legfontosabb.

Utóirat:

Most jut eszembe, hogy a felszerelésem mégsem annyira tökély, mert a Glukagon injekció sosincs nálam kéznél, azt a hűtőszekrényben tartom...

üdv,
DiabGirl

2013. november 1., péntek

Betegség a pánik. Vagy pánik a betegség?

A cukorbetegségemhez való hozzáállásom az elmúlt évek alatt sok mindenben változott. Pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Pozitívnak tekintem a tudatosságot. Amit korábban félvállról vettem, azt ma sokkal nagyobb felelősséggel kezelem. Például a lelkem ápolgatását, de a naponta többszöri vércukorszint mérést is. Vagy, hogy egy méteres körzetben lennie kell a közelemben szőlőcukornak, mert tisztában vagyok a veszélyekkel. Tudatosabban eszek, következetesebben próbálom összeállítani a napi étrendet, ami ugyan nem a megszeghetetlen szabályokat jelenti, de egyfajta törekvést a kiváló anyagcsere működés elérésére mindenképp. Figyelek. Magamra és másokra is.
Csak hát nem megy ez mindig félelmek nélkül. És itt jön képbe a negatív oldal.


Amint elkezdtem foglalkozni a lelkivilágommal, el kellett, hogy kezdjek "befelé" figyelni. Hidd el, ijesztő egy helyzet, amikor szemtől szemben állsz saját magaddal. Nem olyan könnyű ám, mint amikor mások előtt felveszed az éppen aktuális álarcodat. Magadnak egyszerűen nem tudsz hazudni. Nem lehet.  De ismétlem, ezt a meztelen, őszinte énedet tényleg csak akkor látod és érzed, ha valóban foglalkozni akarsz vele. Ha valóban érdekel, mit rejt a benső világod. Érdekes kirándulás ez az önismeret útján.

Az én esetemben például hozta a haláltól való félelem felismerését, ami addig teljesen idegen volt számomra. Eszembe sem jutott elgondolkodni azon, hogy életveszélyes lehet szőlőcukor nélkül sétálgatni, egyedül. Pedig hányszor megtettem! És elhiheted, hogy a bulik alkalmával sem azon töprengtem, vajon elegendő tesztcsík, cukor vagy inzulin van e nálam...
Sejtszinten belém kódolódott valami rettegés. Fene tudja...
Mindentől nyugtalan voltam. Féltem az egyedülléttől, a szeretetlenségtől, de főleg attól, hogy egyszer valami bajom lesz. 
(Talán túl sokat olvastam a neten a cukorbetegség szövődményeiről... :-D)

Nem vagyok hipochonder, mert még sohasem fertőtlenítettem a lábujjam, ha rálépett egy macska.:-D Szóval inkább csak kisebb pánikbetegségről van itt szó. Fóbiámmá vált például, hogy a vércukromat állandóan mérni kell, mert nem tudni észreveszem-e, ha a testem jelzi a bajt.  Amikor fogytán a szőlőcukor, néha anélkül is produkálom a hipoglikémia tüneteit, ha nincs is rá különösebb okom. Ha az egóm retteg a kómától, simán beindulnak a védekező mechanizmusok. Pedig soha nem voltam még kómában például.:-) Érdekes.


Ismered a rajzfilmet a hercegnőről és a békáról?:-)  Imádom a meséket, ezt többször is láttam. Egyik alkalommal beleképzeltem magam a békává vált lány helyzetébe, magam is megdöbbentem. Magamon. Az egészet már alapjáraton cukorbetegként vizualizáltam és egy pillanatra teljesen elfogott a rettegés. Mert ha én hirtelen békává válnék, vajon hogyan tudnám használni a tollamat? Hogyan mérném a vércukorszintem és vajon miképpen tekintene rám a többi béka ilyen állapotban?? Volt baj a fejben, tudom.:-) Az orvosom is megjegyezte már néhány kontroll alkalmával, hogy szerinte szorongok az alacsony vércukorszinttől. Szerintem is, de mára azért sokat javult a helyzet.

Egyáltalán nem szeretnék pánikbeteg lenni, félelmekkel élni, hiszen az nem én vagyok. Sokkal intelligensebbnek és erősebbnek neveltek a szüleim annál, minthogy belesüllyedjek egy ilyen nyomorult állapotba. Szóval küzdök, mert mindezt én irányítom. Ha akarom. És nem feledem mekkora mázli, hogy a szervezetem maximálisan partner a diabéteszem kezelésében. Hogy soha nem engedte meg azt, hogy tartós hiperglikémiában maradjak, vagy hogy belealudjak egy-egy éjjeli vércukor süllyedésbe 2,0 mmol/l-nél.

És egyáltalán, minden, ami történt és történik, csakis értem van.:-)

Nem feledem egy percre sem, milyen értékes ember vagyok, sőt, ezzel az életre szóló feladattal talán még annál is értékesebb.

Utóirat:

Megjegyzem, a sok „képzelt” betegségem miatt kért vizsgálatok során legalább megbizonyosodtam arról, hogy az égvilágon semmi bajom.:) Minden szervem ép és egészséges, tehát abszolút szövődménymentes az állapotom meg így, tíz év után is.:) Ezúton gratulálok is magamnak, mert ezt más még sosem tette meg.:-D

üdv,
DiabGirl