Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. október 30., szerda

Királylányos

X-Faktor rajongó vagyok. Nem csak azért, mert a műsorban mindig olyan igazi falu végi tehetségeket fedeznek fel a semmiből, akikért lehet szurkolni. Hanem mert az önbizalomtól duzzadó tehetségtelenek is ugyanúgy szórakoztatnak a válogatásokon.:-) 
És egyébként, úgy 5 évvel ezelőtt én is álltam azon a színpadon... 
Csak más szerepben.:-))

A Királynő 2008, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.

Bizonyára sejted, mire gondolok. RTL klub, élő adás, gyönyörű ruhák, emberek, csodás díszletek, tehetséges fellépők, rengeteg reklám, riport, előadás... Huh, máris libabőrös vagyok.:) Imádtam. És nagyon büszke vagyok arra, hogy az elsők között volt lehetőségem szerepelni a műsorban! 
Azóta megrendeztek már több szépségkirálynő-választást, sőt, a televíziós közvetítés jogát  átvette a TV2... sok minden változott. De véleményem szerint a mi stábunk, a mi csapatunk, a mi szereplésünk volt a legnagyszerűbb az elmúlt években.:-)
Bármikor visszarepülnék 2008. tavaszára és újra és újra végigcsinálnám a műsort, mert óriási élmény volt, és tapasztalat is egyben.

Annak idején nagyon sokszor éltem a castingok, szépségversenyek adta lehetőségekkel. Vidékről is sokat utaztam Pestre azért, hogy néhány eseményen megjelenhessek, vagy elvállalhassak egy-két fotózást. 

És bár nem volt túl sok említésre méltó munkám vagy szereplésem, de azért szívesen emlékszem vissza például a 2006-os Old Man's szépségversenyemre, ahova 5000 forinttal a zsebemben indultam és a "legszebbként" pontosan százszor annyival tértem haza.:-) Vagy a 2007-es Budmil katalógusfotózásra, ahol a téli kollekció fotózása igazi kihívás volt a 40 fokos nyári melegben. De az egyik kedvenc tesztfotózásomra is mindig szívesen gondolok Véger Fibivel és Redl Nagy Zolival, akik már akkor is nagyon híres, elismert szakemberek voltak. Szóval próbálkoztam. És mindig adtam esélyt magamnak arra, hogy ezen a területen is bizonyíthassak.
2008-ban végül is sikerült:-) Épp edzésen voltam egy barátnőmmel, amikor szóba került ez az új versenyfelhívás az RTL-en. Megbeszéltük, hogy amint hazaérek, beküldöm a jelentkezési lapot. Aztán felhívtak...
Sokáig nem vettem komolyan a dolgot, de aztán, amikor bekerültem a legszebb 40, majd a legszebb 24 lány közé, felismertem a helyzet jelentőségét. Hogy mit jelenthet ez nekem később... vagy most, vagy bármikor. Így a kéthetes felkészítő táborban már nagyon szorgalmasan készültem az élő adásra.:-)
A mindennapos edzések, a kemény diéta, az éjjeli fogfehérítés, az angolórák, táncórák, riportok, fotózások, majd a színpadi mozgás és koreográfia gyakorlása bizony szigorú körülmények között zajlott, mégis vidáman, izgatottan vártam a fellépésünket. Közben már írt rólunk a sajtó, nyomtatott és elektronikus formában is. Gyakran kerestek meg otthonról, nyíregyházi tévék és rádiók egyaránt, és telefonon interjúvoltak. 

Annyira felgyorsult minden körülöttem, hogy igazából fel sem fogtam mi történik, csak haladtam az árral... és természetesen sorra zsebeltem be a családom és a barátaim, sőt a számomra idegen emberek elismerését is.:-) 

A diabéteszem egyáltalán nem hátráltatott a munkában, sőt, talán sokkal nagyobb volt bennem az alázat és az elhivatottság, mint társaimban. A folyamatos edzések és a diéta nekem nem volt feladat, hiszen gimis korom óta az egészséges életmódról szól az életem. Viszont az élő adás nagyon izgalmas volt számomra. A pörgés, rohanás, öltözködés, riportok, smink, hogy testben és lélekben is a feladatra koncentráljak, de közben ne feledjem el mérni a cukrom, na meg persze enni is néha, hogy le ne szédüljek a színpadról... :-) Érdekes volt, hogy minden félelem nélkül csináltam végig a felvételt. Olyan magabiztos voltam, és olyan erősnek éreztem magam, mint azelőtt soha. Szerettem. A műsort is, a rendezőket is, a lányokat is, az operatőrt is, a díszletet is, mindent. 
Aztán valószínűleg átsugárzott ez a pozitív hangulatom a képernyőn is, mert közönségdíjat nyertem. Megsúgták a szervezők, hogy elképesztően sok szavazatot kaptam.
Úgyhogy ezúton is köszönöm a támogatást mindenkinek!:-)

A Királynő alatt rengeteg riportot, bejátszást készítettek velünk a RTL munkatársai. Az első felvételnél tulajdonképpen azt a "különleges" jellemzőnket keresték, amivel "eladhatóvá" válunk a nagyközönség számára. Én a "baba arcú tanárnéni " lettem, nem véletlenül kaptam Náray Tamástól is a babarózsaszín estélyi ruháját.:-) 
Sokan ma is így emlékeznek rám, amit egyáltalán nem bánok, de a szívem mélyén már akkor is a diabétesz meglétére, megelőzésének fontosságára hívtam volna fel a figyelmet, megragadva a kereskedelmi televízió adta nézettség lehetőségét. Csak sajnos nem tehettem, mert a szerkesztők akkor úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ezt kell hangsúlyozni. 
Ma már nagyon bánom, hogy nem voltam határozottabb.:-)

Egyébként ha belegondolok, hogy eddig mennyi mindent csináltam, milyen sokat dolgoztam, milyen sok helyen jártam már... dagad a mellem a büszkeségtől.:-)) De tényleg.

Mert bizony az ember hajlamos elkeseredni, ha cipelnie kell valami keresztet a vállán........
Én az önsajnálat helyett mindig kihívásokat kerestem magamnak. Mert bizonyítani akartam, megmutatni mindenkinek, hogy cukorbetegen is szép az élet, sőt! Néha még sokkal szebb is, mint egyébként. 
Mert ugyan eszedbe jut-e, hogy a tested milyen csodálatos, és mennyi munkába és energiába kerül, hogy fenntartsa az életed? Hálás vagy -e minden új napért, amit egészségesen, minden gubanc nélkül ad neked a sors? Elgondolkodsz-e a jövődön, tervezed-e az életed? És Amúgy elolvasod az élelmiszerek összetevőit, mielőtt leveszed azokat a boltok polcairól? Tudod-e, milyen sokat számít az időjárás változása, ha a szervezetünk működéséről van szó? .... 
Én mindezt tudom.:-) Mert tudnom kell. Mert érdekel. Mert fontos.
És igyekszem ezt átadni a körülöttem lévőknek is. 

Ezért született a blogom, ezért szeretném hozzád eljuttatni ezeket a sorokat. Hogy kicsit erőt meríthess belőle és elgondolkodj velem az élet nagy dolgain!:-) 
Remélem jó úton haladok.:-)


Utóirat 1:

Óriási dolog volt számomra, hogy a majdnem két hónapig tartó RTL klubos mizéria alatt egyszer Erős Antóniával is találkozhattam.:-) Épp a Reggeli műsorba mentünk "megjelenni", és ő bent ült a sminkben. Bemutatkoztunk, e-mail címet cseréltünk... és nagyon boldog voltam.:-) 

Utóirat 2:

Tulajdonképpen a teljes 2008as évem rivaldafényben telt...:-)) De jó is volt.....:-))



üdv,
DiabGirl

2013. október 28., hétfő

LiFE

Nemrég vendégségben jártam Keresztanyukámnál.:)
Írhattam volna azt is, hogy hazaugrottam kicsit hozzá, de ez így nem lenne igaz, hiszen már több, mint 3 éve nem találkoztunk... Persze ettől függetlenül ugyanolyan jóízűen beszélgettünk, mint előtte. :) 5 órán keresztül be nem állt a csipogónk. :)

És hogy miről lehet ennyi ideig beszélgetni?

Az Életről. Arról a Nagybetűsről, tudod, ami általában jól belekerget bennünket a mókuskerékbe, ahol csak hajtjuk-hajtjuk magunkat előre, anélkül, hogy néha körbenéznénk... 
... én is így jártam.
De keresztmamikám megint felnyitotta a szemeimet. 
És jó nagyra nyitotta.
Hogy mi az a Nagybetűs Élet...

Őszintén szólva én nem így képzeltem gyerekkoromban. 
Bár lehet, hogy sehogyan sem képzeltem...

Tíz évesen is felfogtam a világot magam körül, láttam, mi minden történik a felnőttekkel, meg más gyerekekkel, értékeltem a boldogságot, jókedvet mások arcán, és a problémákat is láttam... éreztem, ha baj van, vagy nehézség... tudtam én, csak mindig olyan jól elmerültem a gondolataimban, hogy próbáltam szimplán túllépni mindazon, ami nem tetszett vagy amitől talán féltem is szívem legmélyén. Könnyedén a gyermeki vállaimra vettem olyan feladatokat, melyeket talán (így utólag) mégsem kellett volna.  Például gondoskodni akartam a szüleimről, vigyázni az öcsémre, a macskámra, a barátaimra... Őrülten tudtam ragaszkodni a családomhoz, a szeretteimhez,  a barátaimhoz, a macskámhoz... és bár sokat változtam az elmúlt 10-20 évben, azért ez kicsit a mai napig így van. 
Mindig mindenkinek segíteni szeretnék, megfelelni szeretnék, megoldásokat szeretnék minden problémára, mindenkire elegendő időt szeretnék szánni, és élni együtt míg világ a világ.
De hát tudom, hogy nem így megy ez. Felnőttem, most már tudom. És most már nagyon fárasztó is mindezt érezni... 
Tudni, hogy lassan megöregszünk, majd elmegyünk. Hogy nem lehetek ott mindenki mellett, aki fontos Nekem. És hogy annyira kevés időnk van ezen a Földön együtt...
De ilyen a Nagybetűs Élet.
Nehezen, de megbarátkozom a helyzettel.
Ahogy a cukorbetegséggel is.

És miközben  ízlelgetem a felnőtt kor csúnya, igazságtalan, de sajnos valóságos tényeit, melyek elől már nincs olyan gyermeki gondolatom, ami mögé rejtőzhetek, 
igyekszem nagyon tartalmassá varázsolni az életem.
És adni ebből a kevésből másoknak is.  

Utóirat:

Keresztanyukám szerint bolond, aki a javait szorongatja, és hagyja, hogy elmenjen mellette az élet. És én nagyon is egyetértek vele. Mit ér az új ház, új autó, ha nincs akivel megoszd mindezt...? Mit ér a sok munka, ha közben nincs időd élni? 
Semmit. Múlandó a jólét is, ahogy az életünk vagy az egészségünk...
... de vajon mi a fontosabb?

üdv,
DiabGirl

2013. október 10., csütörtök

InstabiL

Ma délután borzalmas utam volt a munkából hazafelé... szédültem, éhes voltam, nem kaptam levegőt... úgy éreztem megfulladok azon a vonaton. Pedig mértem cukrot indulás előtt, szóval tutira nem hypóztam. 11-el pláne nem. Mégis.... legszívesebben a szőlőcukor után nyúltam volna.
Persze az érzés maga nem idegen. A magyarázat meg tök egyszerű: 
... múlt héten a "3-asokat hirtelen 17-esek követték", most meg újra csökken az átlagérték.
Egyszer fenn, egyszer lenn... de szó szerint. Hogyan is érezhetném magam tökéletesen a bőrömben?



Múlt héten még a hypoglicemia miatt sírtam, ezen a héten már a hiperglicemia miatt ríttam.
Elképesztő, mennyi energiát emészt fel ez a variálás.......................!!!!!!
Az elmúlt négy napban egyáltalán semmi nem volt jó a magas vércukrok ellen. Ha ettem, ha nem ettem, ha lőttem, ha nem lőttem... teljesen mindegy volt, mert a szervezetem nem engedelmeskedett nekem. Mindent beleadtam, de nem ment semmi. Aggódtam, feszült voltam. Hiába akartam jól csinálni az egészet, egyszerűen nem sikerült. Jöttek a 20-as cukrok, reggel és este is... rövid időn belül urrá lett rajtam a depresszív lelkiállapot... 
... és letörtem, mint a bili füle.

Az ilyen napokat egyfajta éber kómában élem meg. Nem vagyok valami eleven. Inkább élettelen, mint egy robot. Tudom, hogy létezem, ott vagyok, csinálom, hallom, látom, de... mintha vastag üvegablakok mögül nézném a világot..... érdekes érzés. 
De az méginkább, amikor a sok magas vércukorérték után jönnek a kevésbé magasak, aztán idővel a szuperjók... és mégsem tudom mosolyogva fogadni a pozitív váltást, mert úgy megterheli a szervezetem ez az ingadozás, hogy szinte elájulok. Mint ma a vonaton hazafelé.....

Fotó INNEN
Ezt a terhet most szívesen lepasszolhatnám valaki másnak.... egy kis időre, amíg feltöltődöm. Mondjuk egy olyan embernek, aki mindig többre és nagyobbra vágyik... aki nem tud megelégedni azzal, amit adott az élet.. aki nem tiszteli a testét...
Valakinek, akinek megadatott az egészség, a testi épség, és nem tud neki örülni. Aki mindig elégedetlen... aki nem tud csak LENNI... egy ilyen embernek átadnám egy kicsit a diabétesz életem a tűvel, inzulinnal, és a felelősséggel együtt. 





Csak egy kis időre, nem örökre. 
Mert azért az életfogytig tartó cukorbetegséget soha nem kívánnám senkinek....


Utóirat:

....... uramattyám mennyivel könnyebb lenne csak simán LENNI..............
Így ahogyan írom. NAGYBETŰKKEL. 


Üdv,
DiabGirl