Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. szeptember 30., hétfő

HypoPánik

A hypoktól rettegek.
Olyan mumus ez, ami elöl nem tudok menekülni.:-D Pedig a kezdetekben egyáltalán nem érdekelt, még a hyperglicemia sem. Erről írtam is korábban
Fiatalabb koromban úgy éreztem mindegy, jöhet a 2 vagy a 22... megoldom valahogy.
A lelkemet nagyon jól ápolta ez a hozzáállás... 
Jó volt érezni, hogy nem félek semmitől, jó volt bátornak lenni, erősnek, és tojni a lehetséges szövődményekre és következményekre. Igaz, a cukraim többnyire borzalmasak voltak, de szabad voltam. 
Mint a madár. 
És hiányzik ez a kis lelki békém. Ami csakis az enyém volt.

Most nem nagyon érzem a szabadságot. Sőt. Az alacsony vércukrok miatti állandó veszélyérzet szinte kötél a nyakamon. Igaz, 12 éve már, hogy az életem része lett az inzulin, a tűk, a vér látványa, a kórház, a kontroll, a diéta, a számok meg minden, ami ezzel együtt jár. A hypoglicemia is. De akkor is utálom.
Szívesebben korrigálok fentről lefelé, mint lentről felfelé.. Érted. Inkább szúrok picit többször, minthogy kapkodjam a szőlőcukrot akár egyszer is... 

Olyan rosszul tudok lenni....
Úgy tudok remegni és izzadni....
Annyira tud zsibbadni a testem...
Olyan éhség tud rám törni....
Úgy tudok félni....
Nem komázom.

Néha zavar, hogy nem merek egy liftbe sem beszállni szőlőcukor nélkül...
Hogy folyton azt nézem, elég gyorsan felszívódó szénhidráttal indultam-e útnak...
Zavar, amikor éjjel rosszulléttel ébredek.... de azt is, ha napközben bénít meg az alacsony milimol...
Hogy állandóan észnél kell lenni...
Tudom, hogy ezzel együtt kell élni. De most panaszkodni akarok.:-DD

Egy ideje, valahányszor 4 mmol/l alá csökkennek az értékek, bepánikolok. Kapkodom a levegőt... keresem a cukrot, a müzlit... szédülök... elgyengülök.... zavart leszek... egy örökkévalóságnak tűnik türelmesen ülni egy helyben és megvárni, amíg minden  a helyére áll.
Ha alacsonyan "szállok", képtelen vagyok nem mérni 3 percenként... Olyan leszek, mint egy hirtelen összeszerelt CGMS...
Aggódom. Állandóan. Nehezen tudok kikapcsolni...
És ez borzalmasan fárasztó. 

Tudom, hogy valahogyan le kell győzni ezt a félelmet, meg az utálatot is. Tanulom. 
Barátkozom a tünetekkel, ami régen oly természetes volt számomra... figyelek a testemre, gyakorlom az együttélést ezzel a mumussal. De nagyon nehéz... Legalábbis most.

Mert mindig félek.
Hogy elindul lefelé, és semmi sem állítja meg...

... vagy az egyik súlyosabb hypoglicemia talán éppen akkor, éppen abban a pillanatban azt jelenti, hogy végre meggyógyultam... és nem is kell több mesterséges inzulin........................................................................ :-)


Utóirat nélkül.


Üdv,

DiabGirl

2013. szeptember 29., vasárnap

LantusPara

Minden napom rutinszerűen zajlik. 

Reggel, amikor csipásan kimászok az ágyból, a vércukormérés az első dolgom. Aztán beadom a Lantust. Rendezem a táskám tartalmát, ellenőrzöm az inzulin és tesztcsík mennyiséget, és a biztonság kedvéért teszek be még egy bontatlan doboz szőlőcukrot a bontott mellé... :-)
Csakis így indulok útnak. (Na meg a sálam, az ajakápolóm, a pénztárcám.. :-D, de ez a cukorbetegség szempontjából most irreleváns.)
Szóval aztán legközelebb ebéd előtt mérek, nagyjából dél körül, természetesen beadom az inzulint a kis kajámhoz, és mivel délután hajlamosabb vagyok a hiperglikémiára, tutira mérek még egyet kora délután, hogy korrigáljak, ha szükséges. 
Vacsizni 6 körül szoktam, kb. 50 gramm CH-t, és az, hogy mit eszek mindig attól függ, milyen értékeim voltak napközben. Ez a fő étkezésem, így ilyenkor törekszem legalább a kétfogásos menüre...:-) Mert aztán már egyáltalán nem eszek semmit, csak ha a lefekvés előtti vércukrom megkívánja. Aktualizálom a vércukor-naplómat, majd beadom a késői bázisinzulint is..... 
..... amit tegnap este csak szerettem volna.
Ugyanis kifogytam a Lantusból.


Lassan 12 éve vagyok már diabéteszes, de ilyen még soha nem fordult elő velem... hogy például ezen a héten be sem néztem a hűtőmbe... hogy nem ellenőriztem a tartalékot... mindezt azzal a nyugalommal, hogy jövő héten úgyis megyek kontrollra. És bevallom őszintén, azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán ilyen előfordulhat, hiszen a doki kiszámolta az adagomat, és én egyáltalán nem adtam többet az előírtnál, sőt, sokkal kevesebbet is. 
Hát mindegy, benéztem a dolgot.
És jött a kérdés, honnan szedek elő szombaton, este 10-kor egy Lantus tollat?
Fogalmam sem volt.

Lehet, hogy vicces, de én tényleg azt hittem, hogy fogom a pénztárcámat és elmegyek a legközelebbi ügyeletes gyógyszertárba, hogy vegyek magamnak egyet. Fene gondolt arra, hogy amúgy az inzulin vényköteles...
... de a gyógyszerész bizony elküldött melegebb éghajlatra. Pedig a recept utólagos bemutatásának lehetőségével is bepróbálkoztam, de ő csak annyit mondott, nem tud mit tenni...
... ezért átmentem az orvosi ügyeletre receptért. Ahol azt nem adtak. Így kötöttem ki végül a legközelebbi kórházban, ahol a sürgősségi osztályon siettek a segítségemre mindenféle körülményeskedés nélkül.

Sejtettem, hogy így a hétvége közepén és késő este kicsit hosszadalmas lesz ez a projekt... Nagyjából egy órácskát autókáztam... És, miközben úton voltam, eltöprengtem azon, mennyire kiszolgáltatottá is tesz bennünket egy ilyen helyzet! 
"... elbíztam magam, nem figyeltem oda, és máris zűrben vagyok?" -gondoltam.
Igen.
Megnézhettem volna, hogy állok inzulin ügyileg... ha korábban látom a problémát, valószínüleg emberi időben, pánik nélkül szaladok be a saját diabetológiámra segítségért.
De amúgy meg tök jó lenne, ha a szomszédból nem csak egy kis cukrot meg lisztet lehetne kölcsönkérni... úgy általában... hanem mondjuk 60 egység bázis inzulint is a következő kontrollig... és akkor nem kellene hajvesztve szaladgálni jobbra meg balra, ha az ember lánya véletlenül ilyen nagyot téved... 
Na, de ilyen nincs. 

Így hát marad a TUDATOSSÁG!
Állandóan észnél lenni, figyelni, számolni, tervezni........ 
És marad a FELELŐSSÉG. Bekattanásig.
Bármennyire fárasztó is.....

Utóirat:

Valahol olvastam, hogy egy ampulla inzulin kiadható a betegnek recept nélkül is.
Hiszen életmentő (is) lehet. Vagy álmodtam? :-D

Üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 21., szombat

Élni kell. MÉRNI KELL!

A héten már kétszer fordult elő velem, hogy tévesen adtam be az előre kiszámolt inzulinadagomat. Egyik alkalommal vacsi után ettem még pluszban fél órán át, mert épp hypo-ban állt a szervezetem, és akkor egyáltalán nem tett jót az a megszokott 4 egység Humalog. Másnap meg a reggeli tejeskávémat követte kisebb rosszullét...
Hogy ilyen előfordulhat? Igen. Ha nem mérsz vércukrot étkezés előtt...

Kezdetekben nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a folyamatos kontrollnak. Úgy voltam a mérésekkel, mint az inzulinadással... csinálom, mert kell. De hogy abban sosem volt logika vagy tervezés, az hétszentség. Nemcsak hogy képes voltam szőlőcukor nélkül útnak indulni, de vércukrot sem mértem tudatosan, sőt, inzulint is úgy adtam, mintha gyógyszert vennék be... adtam valamennyit, mert kell, és mértem párszor, mert kell. 
Utólag persze nem csodálkozom, hogy évekig nem tudtam beállítani az anyagcserémet... és hát, ahogyan azt meséltem neked korábban, akkor még rendes orvosi segítségem sem volt hozzá.
Na nem baj, az a szerencse, hogy idővel észhez tértem, és megtaláltam a megfelelő dokit is magam mellé. (Sosem késő valamit jobbá tenni, vagy valamin változtatni. De tényleg.)
Úgyhogy jött az igazi meló.

Az első, ami világossá vált ezután, hogy sokkal fárasztóbb a diabétesszel együtt élni, mint azt addig gondoltam, vagy éreztem. Ez volt a rossz hír. A jó hír, bár sokkal később fogalmazódott meg bennem, az az, hogy ezt az egész életmódot egyszer, de csak egyszer kell tényleg igazán elfogadni és megtanulni, aztán minden megy, mint a karikacsapás.
-   Először is, tudatosítottam magamban, hogy én bizony cukorbeteg vagyok. Hiába próbálok ellenkezni, magyarázkodni, kifogásokat keresni... ez van és kész.
-   Másodszor, elfogadtam, hogy tulajdonképpen az egész életem erről fog szólni. Míg a halál el nem választ. Így hát, szó szerint igyekeztem kicsit szerelembe esni a témával (ebből született meg a blogom is:-).
-  Harmadszor pedig, feledékeny agyamat igyekeztem egyre jobban beprogramozni arra, hogy a méréseket mindig időben elvégezzem, és ha kell, az inzulint akkor is beadjam magamnak, ha mondjuk egy óra alvás után kell ébrednem miatta.
Így kezdtem el sűrűbben kontroll alá venni a vércukromat, és komolyan venni az állapotom.
Igazából ennyi. Tudatosabb gondolkodásmód, tudatosabb élet. Azóta is ezt gyakorlom, és csinálom majd, amíg világ a világ. :)

Persze, még így sem lehet tökéletesen jól csinálni ezt az egészet... De legalább megvan bennem az "akarás", és ha valamit elhibázok, megtanulom a leckét.

Mert élni kell. Élni akarok. Boldogan és egészségesen. 
És ehhez MÉRNI KELL! Meg inzulint adni. Meg sokat gondolkodni, és számolni is.
Ha tetszik, ha nem.

És ezt nem csak Neked, magamnak is üzenem. Újra és újra. :-)

Utóirat:
Szeresd magad, 
és szeress vércukrot mérni!:-)
Hidd el, hosszútávon megéri...

üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 13., péntek

Calamari

Itt az ősz… és vele együtt jöttek a magasabb vércukorértékeim is.  Nem vagyok meglepve. 11 éve, mindig pontosan ez történik…  pontosan a csökkenő hőmérséklet arányában növekszik az inzulinigényem. Most variálhatok újra az inzulinadagokkal.
De sebaj, számolok, jegyzetelek, figyelek, rutinmunka ez már nekem.  És idén legalább nem a borús magyar őszi időjárkálás alatt ért a felismerés… hanem a tengerparton. :)

Horvátországba menekültem a hűvös 23 fokból a forró 35-be....
.... ám a szeptemberi „átállás” képes volt a horvát tengerpartig követni. :)

Nem panaszkodom... azért könnyebb volt a mókuskerékből kiszakadva, sós tengervíz mellett, napfényben fürödve és calamarit majszolva realizálni a megváltozott anyagcserehelyzetem.:) Mosolyogva tettem a dolgom: reggeli bázis fel, esti bázis le, napi szénhidrátmennyiség -20%, éééééés indult a variálás.

Frontok nem voltak, de mivel már ott is csökken a napi hőmérséklet (csak nem olyan mértékben, mint itthon), bizony mértem végleteket 3 és 21 mmol/l között… Noha sokat kirándultunk, csavarogtunk Trogirban, Splitben, megnéztük Zadart  és sok nagy kikötőt a part mentén, azért gyakran ellenőriztem az aktuális cukor-helyzetet és korrigáltam, ha kellett. Nem feledhettem egy percre sem, hogy most kicsit jobban kell figyelni magamra, de ez cseppet sem vette el felhőtlen jókedvem.:)
Igyekeztem fékezni a kilengéseket, amiben nagy segítségemre volt a halételekben gazdag horvát konyha és a pihe-puha, friss, magvas cipójuk. A tengerparton minden nap rákot, tintahalat, grillezett zöldséget ettünk, így sokkal egyszerűbb volt próbálkozni a vércukor beállításával. 
Ráadásul én a sült tintahalkarikák, vagy más néven "calamari" nagy szerelmese vagyok... :) és képes voltam minden nap kérni egy adagot belőle, köret nélkül, pici szósszal és citrommal. Nyammmiii. :))
És bár igazán jótékony hatással volt rám a sok tengeri herkentyű, meg a hosszú séták, azért még mindig nem sikerült teljesen helyrerakni a szükséges inzulinadagokat. Nem is olyan egyszerű ez. Viszont nem lehetetlen.:) Szóval itthon is dolgozom az ügyön, egyre nagyobb sikerrel. :) 

Egyébként érdekes volt, hogy az emberek mindig megbámultak, ha elővettem a felszerelésem... Volt egy vicces sztorim is a szálláson.:) Egyik reggel kitettem az inzulintollam az evőeszközök mellé az étteremben, aztán jött a pincérünk és megdöbbenve kérdezte, hogy én nő létemre tényleg szivarozom?:D Persze mondtam neki, hogy nem... de ő csak mutogatott a penemre. Akkor elmeséltem neki, mi a pálya és szegény csak hebegett-habogott, hogy ő ilyet még soha nem látott... Együtt nevettünk.:)
És amúgy, ha belegondolok én ott egy embernél sem láttam túl nagy táskákat, senkit nem kaptam vércukormérésen, vagy inzulinadáson... Talán én voltam ott akkor az egyetlen diabos?:)
Végül is mit sem számít, a lényeg, hogy én az vagyok. És ezt büszkén vállalom.:)
Horvátországban is.


Utóirat: 

A sok napfény, a gyönyörű táj látványa, a friss levegő és sós tengervíz illata igazán pihentető tud lenni. Akkor is, ha csak fekszel a parton, de akkor is, ha hosszú sétákat teszel a városban és érdeklődve figyeled az új környezeted. 

Én teljesen feltöltődtem, és szívből kívánom minden cukorbeteg pajtásomnak, hogy egyszer legalább megízlelhesse a pihenés eme formáját. :)


Üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 1., vasárnap

Cukormentes Országtorta 2013

Megkóstoltam a neves "Ribizlihabosat". Nem is egyedül... :))

Igen, a hosszú nyár után újra találkoztunk... mi, cukorpajtások. Sok-sok téma került terítékre, főleg a mozgásról és a pumpáról. Volt is idő cseverészni, mielőtt kikértük volna a tortákat, hiszen össze-vissza futottunk be az asztal mellé.:) Akadt két új édes arc is, akik társaságában feleleveníthettük mindazt, amit a sportról, mozgásról, eszméletvesztés határáról, szőlőcukor hiányáról vagy épp az alkoholok hatásairól tudni érdemes.:)
Oh, milyen jó is néha együtt eltölteni egy kellemes, édes délutánt! Beszélgetni mások számára ismeretlen hétköznapi dolgokról... feldobni olyan témákat, melyekhez nem tud ám bárki hozzászólni... és igen, megkóstolni úgy egy szelet tortát, ahogyan csak mi tudunk.:)



És aztán lassan összegyűltünk a zsűrizéshez, a Nándori Cukrászda teraszán..:) 
Mert hogy Magyarország Cukormentes Tortája 2013-ban a “Ribizlihabos-almás réteges” Nándori László, a Nándori Cukrászda aranykoszorús cukrászmesterének süteménye lett. 

És szuper finom!!:) Szerintem. Szerintünk. Noha nem jött mindenkitől egyöntetű válasz, de én bátran következtettem az arcokból is... Utólagos engedelmetekkel. :D
És hát persze, hogy ízlett a sütemény. Hogy a fenébe ne lenne jó egy 134 Kcal-át és 8,9 g CH-t tartalmazó, mézédes almás réteges, enyhén savanykás ribizlihabbal???:))
Nálam vitte a prímet, az tuti. 
Igazán csajos, pink színű, nőiesen édes finomságot varázsoltak nekünk Nándoriék.:) 


Köszönjük és gratulálunk!:)


Utóirat: 

Illik tudni, hogy  a recept nem tartalmaz sem finomított cukrot, sem fehér lisztet, sem adalékanyagot és mesterséges édesítőszert, így ez a torta nem csak a mi választásunk lehet, hanem mindazoké, akik odafigyelnek az egészségükre. 
Lehet kóstolni!:)

Üdv,
DiabGirl