Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. január 27., vasárnap

SnowBoard

Több, mint tíz éve, hogy barátkozni kezdtem a téli sportokkal...
A gimiben elképesztően jófej tesi tanárunk volt, aki minden évben szervezett az iskolának nyári és téli táborokat is. Így alakult, hogy 3 egymást követő évben síelhettem Bánkúton. Hihi, milyen csepp kis pálya van ott, és mégis milyen nagy vállalkozásnak tűnt meghódítani a hegyet akkor... :) Emlékszem, az öcsém első perctől száguldott, mint az őrült, pedig még nem tudta melyik lábát hova tegye.:) Én meg csak totyogtam óvatosan a havon, és nyávogtam a hideg miatt.:)
Mert utálom a hideget. Gyerekkoromban is csak a hóemberépítés szórakoztatott. Inkább bekucorogtam a szobámba, és a nyárról ábrándoztam, meg a napsütésről, mintsem hógolyóztam odakint...
Ám a síelés új szemszögbe helyezte nálam a tél fogalmát. S bár ma is inkább a forró tengerpartot választom a fagyos hegycsúcsok helyett, azért egyáltalán nem tiltakozom, ha gyönyörű tájakon is csúszhatok.:)
A síelés nem ment valami fényesen. "Hóekében" biztosan álltam, de hogy megindítsam magam lefelé a lejtőn... hát... az nehezen ment. Féltem a hegytől is, meg hogy kicsúszok a pályáról, és hogy véletlenül belémjön egy másik síelő, szóval kábé remegtem, ahogyan próbáltam lecsúszni valahogyan a hüttéhez. De legalább próbálkoztam.:) A cukorbetegséget sem diagnosztizálták még akkor, így különösebben semmire nem kellett odafigyelnem, csak hogy jól érezzem magam, és élvezzem a sportot. Határozottan pozitív élmény maradt.

Kisebb szünet után vettem csak a bátorságot, hogy újra csússzak, már snowboard-dal. Annyira ügyetlen síelőnek éreztem magam, hogy gondoltam a boardozás jobban megy majd. Így is lett.
Bellecote
Igaz, az első lépések nagyon rosszul indultak, a tanulás egy nagy káosz volt és csupa erőltetett mozdulat, hiszen egy szintén kezdővel tanultam meg lejönni a kék és piros pályákon (bébipályák helyett), de azért egy percig sem bánom ezt a váltást, mert a deszkázás később sokkal nagyobb sikerélménnyé vált számomra, mint egykor a sílécek...

Szóval, mai napig snowboardozom. A bánkúti minipályák után dombokat, hegyeket, sőt gleccsert hódítottam meg... már cukorbetegen.
És hogy ennek mi a jelentősége a téli sportok szempontjából?
Például az inzulin, amire nagyon vigyázni kell ott, ahol röpködnek a mínuszok... És mivel nagyjából egész nap kint vagy a pályákon, valahogy a cukormérő tárolását is meg kell oldani. Fontos, hogy ne felejts szőlőcukrot dugni a nadrágzsebedbe és ne felejts el enni is néha, miközben a havat szeled. Meg ilyesmi.

Eleinte nem tudtam hogyan oldjam meg mindezt úgy, hogy minden szempontból kényelmes legyen. Mivel első alkalommal nem pályaszálláson voltam, magammal kellett hogy vigyem a tollam és a mérőkészülékem... így egész nap a kabátom belső zsebében lapult a kis felszerelésem, hiszen az autóban megfagyott volna, míg visszaérek. Szóval eléggé izgultam, nehogy elessek, nehogy eltörjön valami, vagy valaki!
Kemény munka ám így, tele görccsel, bátorságot meríteni a tanuláshoz... Nem baj, megoldottam.
Aztán Franciaországban, a következő alkalommal pályaszálláson voltunk, ami nagyban megkönnyítette a helyzetet, de sajnos ott sem hagyhattam a szobában az inzulint és a vércukormérőt, hiszen akkora pályarendszereken csúsztunk, hogy sokszor csak a felvonók zárásakor értünk vissza a szállásra. Így, kisebb bélelt "hasitasi"-ban vittem magammal a kütyüket. És nagyjából kivitelezhető volt a dolog.:) 

Hochkar
De az eddigi tapasztalatok alapján,  bátran jelentem ki, hogy idén, Ausztriában volt a  legjobb helyen a szállás, Göstlingben, közvetlenül a felvonók mellett... Ott aztán végre nyugodtan letehettem a cuccom a szobámban, amíg siklottam a havon. Reggeli után azonnal útnak indulhattam, és csúsztam zárásig.:)  Elég volt a szőlőcukromat zsebre tenni... ha bármikor vércukrot kellett mérnem, csak becsúsztam az apartmanhoz, és az evés vagy esetleges korrigálás után tovább indultam.

Egy-két nap próbálkoztam hátitáskával is, de túlságosan féltettem a cuccot az esésektől és a hidegtől, így bár nagy  biztonságérzetet adott, mégis jobbnak láttam anélkül repeszteni a havon...
Mindent összevetve, fantasztikus volt ez a pár nap, és kényelmesen, jól tudtam kezelni a diabéteszem is.:) 

Természetesen, sokat számít az is, hogy kivel, milyen társaságban tudsz elutazni és aktívan vagy éppen passzívan pihenni. Én nagyon jó emberekkel, és nagyon jó energiák között élveztem a téli kikapcsolódást!:) Ajánlom, Te is csak így vállalkozz a hosszabb túrákra, nyaralásokra, különben nem tudod átadni magad a csodának! Tudom, tapasztaltam.:)

Utóirat:

A bázis inzulinomból csak 2-3 egységgel adtam kevesebbet, míg Ausztiában voltam, és bőven elég volt ennyivel csökkenteni az adagot. Pedig napi 4-5 órát csúsztunk... Reggelire egy szendvicset ettem és egy tejeskávét ittam. Ebédre frankfurti virslit vagy valamilyen levest választottam, vacsira pedig bőségesen számoltam szénhidrátot (leves, főétel, néha desszert), hogy éjjel ne zuhanjon le a vércukrom. 
Alapvetően jók voltak az értékeim... és olyan izomlázat hoztam haza, hogy még egy hétig pihenem, az tuti.:)

üdv,
DiabGirl

2013. január 18., péntek

DiabBrauni

Nem mondok újat, ha azt írom, hogy imádom az édes ízvilágot! Noha sosem voltam nagy süti vagy csoki rajongó, de azért néha napján olyan jól tud esni egy forró pite vagy egy csodás kakaós desszert... nyami.:-)

A cukrászdák kínálatát általában elkerülöm, nem csak azért, mert félek a kísértéstől, hanem, mert tudom, hogy az a sok színes miújság nem annyira egészséges.
Persze a kivételek mindig erősítik a szabályt... mert hogy a krémeseknek és a trüffel tortának nem mindig tudok és akarok ellenállni.:-) De nem is tartom ezt bűnnek, hiszen mindig odafigyelek arra, hogy a cukros/xilites desszertekből ne egyek túl sokszor és minden alkalommal be is építem azt a napi szénhidrátmennyiségbe. Ahogyan az orvosok és dietetikusok, úgy én is arra biztatlak, hogy ne vond meg a szervezetedtől azt amit megkívánsz, csak légy észnél!;-)

A minőségi étkezésre való igényem egyébként sokszor átsegít a nehezebb pillanatokon, már ha az evésről van szó. Például, amikor egy adag héjában sült burgonya helyett inkább kettőt ennék, de tudom, hogy ha utána desszert is lesz, akkor ezt el kell, hogy felejtsem... 
... vagy, amikor társaságban a többiek jóízűen csemegéznek a Pilóta kekszből, ropogtatják a sós ropit és finom bodza vagy málna szörppel öblítik le azt, én fegyelmezetten ülök a helyemen arra gondolva, hogy igazából mindez csak szemét, semmi szükségem rá, így inkább hozzá sem nyúlok az asztalhoz, csak elkortyolok egy pohár mentes vizet.
Viccesen hangzik, még így leírva is...:-) 
De ez cukorbetegként néha igen terhes tud lenni, hidd el!
"Gombóc" Nikinek pláne. :-)

Szó, ami szó, az édesség utáni vágyam sokszor inspirál egy-egy általam nagyon kedvelt édes finomság megreformálásában. Profi nem vagyok, de ezt a mennyei csokoládés-diós browniet, ami újabb kísérletezgetésem eredménye lett a héten, bizony szívből ajánlom Nektek!.:-)

DiabBrauni

- 200 g étcsokoládé (102g CH)
- 150 g margarin
- 3 tojás
- 1 kk. vanília
- 50 g eritrit
- 50 g nyírfacukor (25g CH)
- 4 édesítő pötyi (0,5 dl tejben feloldva) (3gCH)
- 1 ek kakaópor (ízesítetlen)
- 100 g teljes kiőrlésű liszt (66g CH)
- 60 g durvára darált dió (7g CH)
- 1/2 reszelt alma (4g CH)

1. Az étcsokoládét és a vajat gőz fölött olvaszd krémesre, majd tedd félre, amíg kihűl.
2. Melegítsd elő a sütőt 180 fokra.
3. Ezután csak annyi a dolgod, hogy a cukrokat és a tojást habosra keverd, hozzáadd a kis édes tejet, a kihűlt csokit, a reszelt almát, majd ha mindezt összekavartad, szórd hozzá apránként a lisztet és végül a diót is.
4. Kenj meg pici vajjal egy kisebb sütőformát, szórd meg liszttel, majd öntsd bele a masszát. A tetejére még szórhatsz egy kis diót, ha szereted. Aztán zsupsz, be a sütőbe 20 percre és kész is!

Arra nagyon figyelj, hogy ne szárítsd túl a sütit a sütőben, de ne is hagyd nyersen! Kábé úgy lődd be a sütési időt, hogy az eredmény egy pihipuhi desszert legyen! Nekem a 20 perc bejött...
Ez az adag 207g CH lett és 16 szelet. A szénhidrátot minimálisan felfelé kerekítettem, mert néhány tizedet úgysem árt rászámolni, legalábbis az én esetemben. 
Egy szeletre így 13g CH-t számoltam (két kockához 3 egység Humalogot adtam). Nagyjából be is jött, a később mért vércukraim alapján...

Nagyon szeretem ezt a csokis finomságot, nem csak azért, mert isteni az íze, hanem mert sokféleképpen variálható (Pl. dió helyett használhatsz mandulát, kókuszreszeléket, vagy tehetsz a kakaópor helyett egy kis kávét is hozzá, egyszerűen nem tudod elrontani..:-)), és egy szelet brownie bőven csillapítja az édesség utáni vágyad.:-) 
Juppi!:-)

Utóirat:

Bevallom, nincs mindig kedvem a konyhában tündérkedni, de ha egyszer elkap a gépszíj, napokig varázsolok!:-) Így került még a héten az asztalra csirkemájas rizottó, meg túrókrém, meg paprikás tejfölös csirke spagetti tésztával.... ;-)

Üdv,
DiabGirl

2013. január 15., kedd

Futurisztika

Hihetetlen, mennyi tudás és eszköz áll ma rendelkezésünkre ahhoz, hogy könnyebbé tegyük mindennapjainkat... Elég csak az autókra gondolni, vagy az internetes hálózat kiépülésére... a futógépekre, a GPS-re, a rohamosan fejlődő mobiltelefonokra, vagy akár egy kenyérsütőgépre. Mind-mind azt a célt szolgálja, hogy az ember élete kényelmesebb és biztonságosabb lehessen... és gyorsabb.

Persze akad ennek hátulütője bőven. A rohanás, türelmetlenség egyenes következménye lett a 21. századnak, és a lustaság is bőszen mérgezi a társadalmat. Sajnos én is tapasztalom... mert kábé órákig kell könyörögnöm saját magamnak például, hogy elinduljak az edzőterembe, vagy legalább felüljek a szobabiciklimre. De a cukorbetegségemhez való hozzáállásomban is sokszor tükröződik ez vissza... például, amikor lusta vagyok normálisan kiszámolni a szénhidrátokat és hasraütésre lövöm az  inzulint. Vagy amikor túlságosan sietnem "kell" ahhoz, hogy időben reggelizzem, aztán végül délelőtti nasi lesz belőle... vagy délig korgó gyomor. Ez van. Ilyen időket élünk. Ott van minden a kezemben, körülöttem, mellettem, és néha tudomást sem veszek róla... Magamra vessek.

Ám ha mindezt fiókba zárom egy kicsit, csak ámulni tudok a mai világon. Fejlődő úthálózat, tömegközlekedés, sporteszközök, táplálkozás és egyéb tudományok, informatika, posta, egészségügy... és sorolhatnám. Na nem mintha olyan öreg lennék, hogy mindezt össze tudnám vetni a 20. századdal... hiszen én már ebben a gyorsuló világban nőttem fel , igaz 10 évesen még a DOS rendszert tanultam számítástechnika órán, és mobiltelefont is csak a gimiben kaptam először, ami akkora nagy szám volt akkor, hogy füzetbe jegyeztem le a kapott sms-eimet.:))) Wooow.:))) De azért igyekeztem gyorsan alkalmazkodni az új dolgokhoz... és annyira nem is volt nehéz, mint mondjuk a szüleimnek.

Az óriási fejlődés jelentőségét persze akkor ismeri fel az ember igazán, ha olyan dolgokkal szembesül, amit kénytelen valahogyan elfogadni vagy túlélni. Ilyen a diabétesz is.
Nekem sokszor eszembejut, milyen nehéz lehetett annak a kisfiúnak kijönnie a kómából, akit a világon először kezeltek inzulinnal 1922-ben. (Tulajdonképpen azelőtt halálos kórnak számított cukorbetegnek lenni.) De embert próbáló lehetett annak a néninek is, aki már a világháború óta él együtt a diabétesszel, és ma a világ legidősebb cukorbeteg embereként tarthatják számon. Na ő aztán tutira érzi a különbséget kezelés és kezelés között...
Úgy zusammen elég kemény lehetett sorstársainknak az inzulintollak megjelenése előtt fecskendőkkel, meg csövekkel, meg vastag tűkkel, meg pontos diagnosztika nélkül végigcsinálni a kezelést... az élethosszig tartó kezelést... wááááá.

Nos. Ehhez képest halleluja!
Vannak nagytudású orvosok, dietetikusok, vannak jó gyógyszerek, inzulinok, vannak vércukormérők, ujjszúró eszközök, jó felszívódású szőlőcukrok és extra gyors hatású "kómagátló fecskendők"...Van bőr alá rakható glükóz szenzor, inzulint pumpáló készülék, és mindezt jól összehangoló rendszerek. Rendelkezésünkre állnak speciális vitaminok, cipők, krémek, pedikűr, manikűr, szemüveg, mérleg, kalkulátorok, akármi. Egyszóval esély az egészséges életre.
Sőt, a héten olvastam egy Iphone alkalmazásról, ami újfent alkalmas a vércukormérésre... elképesztő. Bár én  olvastam korábban, úgy 2011 körül egy cikket erről, de valahogy nem jutott el akkor az agyamig, és nem is volt hozzá telefonom. (Aztán lehet, hogy van Androidos készülékhez is program, de őszintén szólva én nem nagyon találtam ilyesmit a világhálón...)
Na mindegy, azért itt egy rövid videó erről a nagyszerű kezdeményezésről. Vidd hírét Te is, mert úgy tűnik a média és az egészségügy nem annyira lelkesedik az ötletért. Vagy csak bénák és nem foglalkoznak vele, pedig nekem például szuper segítség lesz...
... majd egyszer... ha be tudok fektetni hosszútávon egy ilyen kis bigyóra!

Íme:


Utóirat:

Várom az önműködő, hasnyálmirigyet utánzó szerkentyűt is, amivel már szinte semmi dolgunk nem lesz!:))
Hajrá tudomány, hajrá kutatók!:))

DiabGirl

2013. január 7., hétfő

PasszívPöfi

Volt idő, amikor próbálkoztam a dohányzással.
Emlékszem, a gimiben nagyon ellenkeztem, de aztán ahogy jöttek a bulik, úgy jött mellé egy-egy szál cigi is. Életem első doboz Multiját kábé 15 vagy 16 évesen vehettem, fehér volt, a leggyengébb, és nagyon gondosan rejtegettem otthon.:) Szinte nem is használtam, de azért mindig jól jött, ha szórakozni mentünk, plusz vagány volt kínálgatni a többieknek is...:)
Később sokáig elhitettem magammal, hogy ha ideges vagyok, csak rá kell gyújtanom és minden oké lesz. Húh, emlékszem, egy gimis buliban nagyon mérges voltam, mert egy idősebb részeg fiú bunkó volt velem, erre elszívtam egy doboz piros Multit. Jesszum pepi! Egy hétig másnaposnak éreztem magam.......

Meghatározóan negatív példa volt számomra az, hogy a szüleim sokat cigiztek, és hogy Édesanyámat főleg akkor láttam pöfékelni, ha ideges volt. Tisztán látom az arcát ma is, ahogyan maga elé néz összeráncolt homlokkal, karba tett kézzel és szívja magába a nikotint...
Sajnos ma is intenzíven dohányzik, az Öcsémmel együtt. 
De legyen jó példa Édesapám, aki 13 éve szokott le a dohányzásról. :) Mert úgy döntött. Emlékszem, akkoriban óriási havazás volt országszerte, és otthon nem takarították le az utakat, így a hó teljesen elzárta a falunkat a külvilágtól. Nem tudtunk kenyeret venni, de cigit sem.:) És Apa azt mondta: "Ha most nem teszem le, akkor soha." Azóta nem gyújtott rá.:) És én azóta tudom, hogy ha valaki le akar szokni a dohányzásról, akkor le fog szokni, mindenféle biorezonancia meg tapasz nélkül is... Ha Apukám 20 év után letette a napi egy-másfél doboz piros Symphoniát, akkor másoknak sem kell nyavalyogni... Biztos vagyok abban, hogy ez segítséggel könnyebb, de tulajdonképpen ez is csak egy döntés, amiért felelősséget kell vállalni. Nem másokért, hanem magunk miatt. Szóval, aki azt mondja, képtelen letenni a cigarettát, az hazudik.:)

Én többnyire tényleg csak társaságban gyújtottam rá, vagy dacból... illetve olyan időszakokban otthon is, amikor kissé szét voltam esve. Mint írtam az előbb, sokszor elhittem, hogy attól majd jobban leszek, pedig Anyukám sem nyugodott meg tőle soha...
Szóval csak mérgeztem magam, ráadásul szörnyen büdös is...  De a lényeg, hogy képtelen voltam rászokni a pöfékelésre.:)
Még szerencse... hiszen cukorbetegen ez az átlagosnál is kockázatosabb.



Sok cikket olvastam ebben a  témában és számos vizsgálat bizonyította, hogy a dohányzás egyrészt a cukorbetegség kialakulásának fokozott kockázatával jár, másrészt a már diabétesszel együtt élők igen korán szembesülhetnek a szövődményekkel (látásromlás, vesekárosodás, neuropátia... stb.). Ráadásul legalább olyan nagy kockázatot jelent a betegség kialakulásában, mint a cukorbetegség egyéb rizikófaktorai, hiszen a kalóriában, zsírban gazdag, sok cukrot tartalmazó táplálkozás, mozgásszegény életmód mellett ez is károsan befolyásolja a szénhidrát-anyagcserét. Így hiába termeli a hasnyálmirigy az inzulint, amely a szövetek (pl. izomszövet) számára biztosítja a működésükhöz szükséges alapanyag-ellátást a vérből történő cukorfelvétellel, ezek a sejtek, szövetek egyre kevésbé lesznek érzékenyek az inzulinra. És ez károsan befolyásolja többek között a szív- és érrendszer működését, amihez hozzájárul a nikotin érkárosító hatása is.
Magyarországon a cukorbetegek több, mint 20%-a dohányzik, pedig kiemelkedően fontos lenne mielőbb észhez térni, hogy szervezetük ne mondja fel idő előtt a szolgálatot... szerintem.

Én büszkén jelentem ki, hogy a NEM DOHÁNYZÓK táborát erősítem.
Ezzel  radikálisan csökkentem a tüdőrák kialakulásának kockázatát, a fogaim korai elhalását, elszíneződését, az érszűkület megjelenésének esélyét és nem mellesleg, még büdös sem leszek!
Örülök, hogy az éttermekben, szórakozóhelyeken, közterületeken tilos bárhol rágyújtani, mert így passzívan sem kell belélegeznem a füstöt. (Kivéve, ha valaki az utcán sétálgatva fújja az arcomba...)
Örülök, hogy ma már Magyarországon is sok elborzasztó fotót látni a cigis dobozokon, mert úgy tűnik a halál kockázatáról szóló "szimpla" fekete-fehér feliratok nem voltak elegendőek az elrettentéshez. És hát valljuk be, a vizualitás nagy úr.:)
És örülök, hogy folyton csak drágább és drágább lesz ez a szemét, mert így előbb vagy utóbb a családom két elvetemült tagja is belátja, hogy rablás az egész!

Hiszen a dohányzás pénztárca - és tüdőzsugorító is egyben...

Ééés ma már CIKI a cigi!!!
Ez van.

Utóirat1:

Fel akartam tölteni egy-két durva anti-smoking videót, de annyira borzasztóak, hogy inkább nem csúfítom vele az oldalam.... Ha kíváncsi vagy rájuk, nézz utána! Életreszóló élmény....

Utóirat2:
Aki szereti a dohányt, vegyen inkább pipát!:) Vagy inkább azt se! Ahogy bölcs egykori angol tanárom mondta, a pipa is a polcra való dísznek!:)

üdv,
DiabGirl

2013. január 3., csütörtök

Sellő vs Bálna

Sokat olvasni manapság a "Fogadd el magad.." vagy a "Szeresd a tested, ahogy van.." és ehhez hasonló szlogeneket magazinokban és plakátokon egyaránt... és én tulajdonképpen egyet is értek a gondolattal. DE! Azért, ha az egészségre gondolok, máris több ponton megcáfolhatom saját magam.
Íme egy történet amivel ma kábé már ötször, ötféle helyen futottam össze a Facebookon:

"Egy edzőterem bejáratánál egy nagyon vékony és egy szép nő képe fogadta a látogatókat a következő felirattal: “Ezen a nyáron mi akarsz... lenni, sellő vagy bálna”?
Egy ismeretlen nő így válaszolt a kérdésre:
Forrás: Diéta&Fitness
“Kedves emberek, a bálnákat folyton körülveszik a barátaik (delfinek, fókák, kíváncsi emberek), szexuálisan aktívak és nagy szeretetben nevelik fel az utódaikat.
Rettenetesen jókat szórakoznak a delfinekkel és sok rákot esznek. Egész nap úszkálnak és olyan fantasztikus helyekre is eljutnak, mint Patagónia, a Barents-tenger vagy Polinézia korallzátonyai.
Nagyon szép a hangjuk, még cd-ken is szerepelnek. Lenyűgözőek. Sokan szeretik őket, és rengeteg rajongójuk van.

Sellők nem léteznek.
Ha léteznének, kettős személyiségük miatt terápiára kellene járniuk: nő vagy hal? Nem lenne szexuális életük, sem gyerekeik.
Gyönyörűek lennének, de ugyanakkor magányosak és szomorúak.
És mégis ki akar olyan barátnőt, akinek mindig hal szaga van?

Kétség kívül inkább bálna lennék.

Amikor a média folyton azt sulykolja belénk, hogy csak vékonyan lehetünk szépek, én inkább fagyizom a gyerekeimmel, együtt vacsorázom a férjemmel, együtt eszem, iszom és szórakozom a barátaimmal.
Mi nők azért hízunk, mert annyi bölcsességet és tudást gyűjtünk magunkban, hogy az már nem fér el a fejünkben, és ezért kénytelenek vagyunk mindenfelé a testünkben is elraktározni.
Nem kövérek vagyunk, hanem remekbe formáltak.
Ahányszor az idomaimat látom a tükörben, mindig megállapítom: “Milyen lenyűgöző is vagyok..”."

Hátttttööööööööö, azért nem így van ez.
Szerintem.
Én nem különösebben csípem a mérleget. Szerintem butaság állandóan azzal kontrollálni a testsúlyt... nap, mint nap. Főleg, ha valaki épp egy kemény cél eléréséért dolgozik (izomépítés, alakformálás... stb.), hiszen ott sosem tapsra mozdulnak a "jó" és "rossz" kilók le vagy fölfelé. S bár azt ajánlom, legyen barátod inkább a mérőszalag, és a tükör, melyben látványos a változás, azért a mérleget se dobd messzire, hiszen nem árt néha rápillantani, mennyi is az annyi. Könnyű enélkül átlépni azt a bizonyos határt... ahonnan már úgy érezni, nincs visszaút.
Talán ez a hölgy is elfelejtett egy ideje mérlegre állni.
Ami biztos, hogy miközben elhitte a rá zúduló Dove reklámok vagy "Ducin is szerethető vagyok.." féle üzeneteket, elfeledkezett a legfontosabbról. Az EGÉSZSÉGRŐL.
Ezek szerint mégsem annyira bölcs, mint ahogyan azt magáról gondolja!
Vagy csak nem arra figyel, amerre kellene...

Nézd csak meg! Akár anorexiáról vagy túlsúlyról beszélünk, ezek továbbra is csak a külsőségek. Harc a gebék és dagik között. A új és régi szépségideál között. Kifogások és mentségek között... Harc a "Melyikünk csinosabb, kívánatosabb és szebb!" díjért... Harc olyasvalamiért, ami végül úgyis tragikummá válik. Mert nők ezrei betegednek vagy halnak meg szándékos alultápláltság miatt, válnak meddővé, depresszióssá... és hány nő és férfi szenved a túlsúly miatt izületi fájdalmaktól, gyomorpanaszoktól, szívbetegségben vagy lesz cukorbeteg! Mindezt azért, hogy elhitessék magukkal és másokkal is, hogy az a szebb és jobb, amit ők képviselnek. Vagy csak simán kattant agyúak. Esetleg lusták ahhoz, hogy szemellenző nélkül is ránézzenek a világra...
Hurrá.
A vége ugyanaz. Elégedetlenség, hiábavalóság, mánia, depresszió, félelem, stressz... és sorolhatnám.
És akkor már a szexualitás is csak mese, habbal!

 
Én azt mondom, hogy felejtsd el a végleteket!
Gondolkodj arany középútban!
Találd meg a saját egyensúlyod!
Ne keress indokot arra, miért jó kövérnek lenni! 
De arra sem, hogy miért jobb vékony piszkafaként élni!
Találj ürügyet inkább arra, miért jó egészségesnek és életerősnek lenni!
Törekedj a tökéletes egészségre, hogy boldogabb és hosszabb életed lehessen!

Ezt üzenném a fent említett történet írójának is. 
Mert nem egészséges a szerveket beborító, anyagcserét lelassító, ízületeket megterhelő bálnazsírral együtt élni. És nem egészséges a tápanyagokat nélkülöző, vitaminhiányos, sápadt, depressziós, állandóan fáradt tekintetű sellőlány szerepe sem.
Ráadásul ronda. Mindkét oldal.
És én egyik oldalt sem sajnálom! Mindenki a maga testének kovácsa.

Élni jó!!!
És bálnazsír vagy pikkely ide vagy oda, csak egészséggel a kezedben az igazi!

Utóirat:

Persze a sorok írása közben egyáltalán nem feledkeztem meg az olyan krónikus betegségekkel küszködő vagy mozgássérült embertársaimról sem, akik képtelenek az aktív sportra, vagy nem tudják súlyukat kordában tartani! Ők a legnagyobb harcosok!
RESPECT.