Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. december 31., kedd

Boldog Új Fogadalmat!

Holnap újabb év kezdődik...
...és új fogadalmak születnek.:)
Ti szoktatok fogadalmakat tenni?

Én nem vagyok babonás, például nem hiszek a  fekete cicában, és péntek 13-ban sem, de újévi fogadalmat mindig teszek! És többnyire be is tartom. :)
Egyet nem mertem még kérni magamtól: hogy egész évben tartsam a 7 alatti HbA1c szintet.
Talán önbizalomhiány... talán lustaság... tudom is én. De nem merem.
Így idén is sokat gondolkodtam azon, hogy mi mással tehetném szebbé és jobbá az életem 2014-ben... ha már a jobb hemoglobinhoz gyáva vagyok...
... aztán rábukkantam Paulo Coelho eme soraira:
"Hiszek benne, hogy úgy fogom szemlélni ezt az új évet, mintha a következő 365 nap most peregne le először a szemem előtt - meglepetéssel és csodával fogom nézni a körülöttem lévőket, örömmel fedezve fel, hogy mellettem vannak, s megosztozunk a szeretet nevű valamin, amiről ugyan sokat beszélünk, de kevésbé értjük."

Így kell, hogy szemléljem a világot.
Mert igazából én is rengeteget írok a szeretetről, foglalkoztat a téma, tanulom adni és kapni is... de sokszor úgy érzem, ez tökre nehéz, és a gyakorlatban egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogyan Müller Péter vagy Osho leírják... 
Így még többet olvasok, és nagyon sokat dolgozom azon lelkileg is, testileg is, hogy megtaláljam önmagamban a harmóniát, és azt a világ felé is közölni tudjam.

Úgy érzem, az elmúlt időszakban eltűnt belőlem minden pozitív lendület, amivel az év elején elindultam. Nehéz és igen nyomasztó lelki mélypontok sora van mögöttem. Hiába a szerető párom, a családom, a barátok... begubóztam a saját hálómba és alig tudtam belőle szabadulni.
Betegnek éreztem magam. Gyógyíthatatlannak.
Ami tulajdonképpen így van. :)
DE!
Ahogy mindig is hittem: Nem szabad a félelmeink rabjává válni!
És nekem elegem van a sötét oldalból. (Mindig elegem van, de most tényleg. :D)

Nem tudom, Ti hogyan szoktatok kikecmeregni az önsajnálatból, de én 2014-ben bizony Coelho sorait követem majd. 
Rá fogok csodálkozni a világra, az emberekre, és nagyobb rajongással viseltetek a családom és barátaim iránt! :)
Jobban, mint ezelőtt bármikor!
Mert minden szebb 
az élet napos oldalán! :)
  
Utóirat:

Szívből kívánok Nektek békében, egészségben, élményekben gazdag boldog új évet! 
És... 
Kívánok kiváló vércukorértékeket, laboreredményeket, tökéletesen működő vércukormérő készüléket, kitartást, türelmet, na meg elegendő szőlőcukrot és inzulint,
.... vagy inkább egy tökéletes hypo- és hipermentes 2014-es évet! :)
Üdvözlettel és szeretettel,
DiabGirl

2013. december 19., csütörtök

LondON

Múlt héten elszöktem Angliába. 
És az elmúlt hetek után nagyon is jól esett ez a környezetváltozás.
Igaz, végig zuhogott az eső és színeket sem láttam, de felejthetetlen élményekkel gazdagodtam.:)

Mert hát...

Először is, férjhez ment a legjobb barátnőm. Nincs is annál szebb érzés, mint amikor boldognak látjuk a szeretteinket... és én Őt bizony nagyon boldognak látom.:) 
Az angol templomi szertartás megható volt, de ugyanakkor nagyon vicces is. Talán nem hiszed, de a pap annyira jófej volt, hogy néha hangosan felkacagtam a beszéde közben.:) 
Gondoltam is magamban... ha ilyen laza szertartásaink lennének nekünk is itthon, tutira minden héten templomba járnék.:D 
Szuper volt. 
Igaz, az esküvőt követő állófogadás csak délután 5-ig tartott, de amíg az angol család tagjai a tejes teájukat iszogatták, mi magyarok bizony azért lezúztunk néhány pálinkát.:) És 5-kor nem hazaindultunk... hogyisne. Este együtt vacsoráztunk egy nagyon hangulatos kis pubban és persze hörpintettünk még néhány pohár sört meg bort.:D
Csak hogy ne legyen hiányérzetünk. Mert hát... azért megdöbbentő volt... egy esküvő zene és menyasszonyi tánc nélkül? Részeg násznagyok és apósok nélkül? Töltött káposzta és húsleves nélkül? Hajnalig tartó mulatozás nélkül?
Bizony enélkül... de természetesen nagyon jól éreztük magunkat! :))) 

Másnap meg bementünk Londonba, kicsit kirándulni. Először jártam ott, és egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem... 
persze azért izgalmas volt látni mindazt, ami előtte csak filmekben és képeslapokon köszönt vissza.:) Például a magas, piros buszokat, a Big Bent, a Tower Bridge-t, az Oxfort Street-et.. vagy a Trafalgar Square-t. Utazni a sok metróvonalon, látni a város éjszakai fényeit a London Eye-ról, elázni a szakadó esőben, vagy megenni egy jóóóóó Fich&Chips-et.... 
tényleg felejthetetlen élmény marad.:)

Mindeközben a vércukrom is stabil volt. No, nem a legszuperebb tartományban, de legalább stabil volt... az egy órás időeltolódás, a sok séta, az elcsúszott ebéd, és a nagy vacsorák alatt is hoztam a 80%-ot.:)
Persze mindent meg is tettem érte... például lőttem gyors hatásút az egyik metrómegállóban, és mértem vércukrot a múzeumban is... :D

Azért a hosszú hétvége utolsó napján volt egy nagyobb pánik rohamom a hotelben...
Tanulságos sztori, úgyhogy elmesélem.
8-kor ébredtünk, felöltöztünk és lementünk reggelizni. 4,1 mmol/l-el keltem, úgyhogy előtte ettem egy müzlit is, így 9,3-mal kezdtem enni.
Elfogyasztottam a kis pirítósomat, meg a két főtt tojást, ittam tejeskávét is, majd visszamentem a szobába, beadni hozzá a gyors hatású inzulint. Igen ám, de a cukrom megint 4 mmol/l-re csökkent, úgyhogy végül nem cuccot lőttem, hanem nyugiban bekaptam pár szőlőcukrot. Aztán beadtam a reggeli bázist. 17 egységet.
És akkor... mint akit elvágtak. Hirtelen nem emlékeztem, hogy reggeli előtt adtam-e már magamnak bázist? És akkor most duplán adtam?? És ha ettől zuhant vissza a cukrom 4-re?? Elkezdtem sírni, annyira pánikba estem.......
Közben mutattam a páromnak, hogy hol a Glukagon, és ha kell, ne felejtse el beadni........ Szétestem pillanatok alatt.
Aztán vártam... mértem 20 percenként. 
Végül kiderült, hogy nem adtam kétszer a bázist, mert az ebédet már 16,0-al kezdtem.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer imádkozni fogok ezért......... :D

Azóta minden reggel hangosan kimondom, ha "Beadtam a bázist.", így talán jobban tudatosul a rutin. :)
Tanulság? FIGYELJ ODA ARRA, AMIT CSINÁLSZ. :)))

Szóval.... újra itt vagyok, újult erővel, több ambícióval és sokkal motiváltabban folytatom az utam e világban. Hidd el, ehhez szükségem volt a depire, a pihenésre, az utazásra, és a magányra is... kellett minden, hogy a cukorbetegséget továbbra is méltósággal viselhessem!

Utóirat:

Köszi a türelmet NEktek!:)

üdv
DiabGirl




2013. november 25., hétfő

HozzáÁllás

Az elmúlt egy hónapban teljesen megszűntem DiabGirl-nek lenni.
Csúnyán hangzik, de így van. Egészen eddig a percig nem tudtam kikecmeregni a saját lelki nyomoromból...
Aztán rábukkantam egy igen velős gondolatra Scott Hamilton tollából:
"Az életben csupán egyetlen fogyatékosság létezik: a rossz hozzáállás!" 

Na én mostanában egy igazi, született, valóságos buggyant voltam.
És akkor ijedtem meg saját magamtól, amikor észrevettem, hogy hirtelen mennyire ellenkezek a blogolás és egyben a cukorbetegségem ellen...

Például amikor beléptem a Diabétesz Világnapi rendezvény lufikapuján, azonnal távozni is akartam. Azt hiszem ez volt a mélypont. Hogy miért?

Ezen sokat gondolkodtam. Hogy vajon mi váltotta ki belőlem ezt az ellenérzést, hiszen egészen addig a percig nagyon vártam, hogy odaérjek és találkozzak a sorstársaimmal... de aztán csak a "betegség", "szekta", "gyógyíthatatlan" és ehhez hasonló borzalmas szavak forogtak a fejemben...  állandóan. És menekülni szerettem volna onnan. Nem is néztem nagyon körül, vettem pár csokit, adtam puszit a pajtásaimnak, meghallgattam egy néhány perces előadást és kábé le is léptem. Képtelen lennék beszámolni az eseményről.
Ezért sorry mindenkitől!
Két nappal a rendezvény után, mialatt sétáltam a Duna partján,  ki is tört belőlem valami keserves zokogás... Úgy sírtam, mint gyerekkoromban. Nem kaptam levegőt, nem bírtam beszélni sem. És csak dünnyögtem, hogy fáradt vagyok... hogy nem akarom már csinálni ezt... és hogy a diabcuccom előbb vagy utóbb kidobom a szemétbe... 

Sajnáltam magam. Utáltam magam. És bántott, hogy valószínűleg kifelé is sugároztam mindazt a negatív érzést, ami legbelül tombolt bennem...

Vajon látszik a képen mindez?
Nem túl őszinte a mosolyom , ugye? Pedig az üzenet szívből jött... :)

Nem tagadom, elég nehéz időszak van mögöttem, antibiotikumok, időjárás változások, frontok, lelki béklyók, miegymás... de ha jobban belegondolok, mindez egyáltalán nem jogosít fel a sajnálkozásra, vagy a depresszióra. 

Meg arra sem, hogy ezt a súlyosan kibillent lelkiállapotot rányomjam a környezetemre... főleg azokra nem, akiket nagyon szeretek!
Úgyhogy a mai naptól megpróbálok visszamászni az "élők" közé... és inkább boldogítani magam és kedves szeretteim, mintsem belekeseredjek negatív gondolataimba...

Szóval hello. :)
Élek! :)
Itt vagyok! :)
És ahogy Orsi pajtásom frappánsan megfogalmazta tegnap:
"Ha már padlón vagy, legalább szedj fel onnan valamit!" :DDD
Úgy lesz.

A cukorbetegség egyébként is olyan valami, ami néha érzelmi hullámvölgyekbe taszítja az embert... 

De kár gyötrődni, nincs más hátra, csak előre.... :)

Utóirat:

A cukraim kezdenek beállni. Bár ma megint váratlanul magas értékekkel áldott meg az ég!. Sebaj, jön még őszre tél.. kutyára dér.. lesz ez még így se.. meg ilyenek. 

Fel a fejjel! Nekem is, Neked is! :)

üdv
DiabGirl

2013. november 8., péntek

TúlÉlőCucc

Táska.
Neked talán csak egy kiegészítő, nekem alapfelszerelés.
A világ minden kincséért sem indulnék útnak a túlélő szettem nélkül... 
És ehhez táska kell. Jó nagy.:)
Olyan, amivel egy támadó rablót is simán fejbe verek...

Néha elnézem a tömegközlekedő embereket, lányokat, fiúkat zsebre dugott kézzel, lazán, egy telefonnal és egy kis pénzzel utazva... és eszembe jut, amikor a diabéteszes életem előtt én is táska nélkül jártam csavarogni... 
A gimiben például nem is volt az iskolatáskámon kívül más "tartozék" rajtam.
Minek is lett volna? Csak a zebrán kellett körülnéznem, meg mondjuk röpi edzésen elhúzni a fejem a labda ütése elől. Ennyi. Túlságosan nem kellett vigyáznom magamra.
Bezzeg most. Most észnél kell lenni. Akkor is, ha leugrom a közértbe.
Egész táskakollekcióm van, de egy buli alkalmával például még így is alig tudom megálmodni, mit tegyek a retikülömbe, hogy minden fontos nálam legyen.:)

Minden vÉSZhelyzetre fel vagyok készülve. 

Ami fix: SZŐLŐCUKOR és egyéb CH.
A táskámban szőlőcukor hegyeket találsz, plusz müzlit, almát, néha kekszet is. Általában van itt víz is, vagy baracklé. Csak hogy tuti legyen a tuti.:) Biztos túlzásnak érzed ezt... én nem.
Mert mondjuk mi van ha a metró megáll az alagút mélyén...
Vagy ha két órát késik a vonat...
És ha véletlenül beragadsz egy liftbe?
Vagy csak séta közben érzed, hogy remeg a tested, és cukor kell...
Mindegyik helyzet egy saját példa, és egyáltalán nem bánom, hogy felkészültem rá! Csak az nyugtatott meg, hogy biztosan "túlélem" pár óráig...:)
Amúgy is, kiver a víz a hypoglicemiától. Tudod. Írtam már
És alacsony vércukorszint esetén néha úgy kell ennem, mint aki az életéért küzd, remegő gyomorral és kezekkel. Szó szerint tömöm magamba a cukrot...
Szóval mindig kell belőle. Jó sok.

Másodszor: INZULINOK és tűk.
Elég kellemetlen, amikor út közben realizálom az inzulinhiányt. (Mint egyszer munkaidőben.) Vagy amikor hétvégén, késő este, beadás előtt szembesülök azzal, hogy elfogyott.  
Egyébként is elég kiszolgáltatott helyzet függni egy folyékony gyógyszertől, ami nélkül nem tudok élni... de még elkeserítőbb, ha még vészhelyzetbe is kerülhetek miatta. Szóval tanultam a hibáimból, ezért igyekszem minden nap "feltankolva" útnak indulni.

Harmadszor: VÉRCUKORMÉRŐ KÉSZÜLÉK és tesztcsík.
Sokan mondják, nem szabad a vércukormérő rabjává válni, hiszen sok-sok figyelemmel enélkül is meg lehet határozni az értékeket. Igaz. Kipróbáltam. Tényleg megéri "leszokni" az állandó mérésekről. Az őrületbe is tud kergetni a folyamatos kontroll, miközben csendben elillan a nap 24 órája. Szóval én inkább befelé figyelek,  azonosítom testem vészjeleit, és cselekszem, ha kell.... az élet úgyis megy magától... :)
Persze megnyugtat, ha nálam van a kütyüm, mert így bármikor mérhetek, amikor szükségesnek érzem. Szóval kizárt, hogy otthon maradjon.

És nem árt, ha van nálam telefon, pénz, bankkártya vagy fertőtlenítő kendő is, de mindig a diab-cuccomat csekkolom először reggelente. És csak aztán minden mást.:)

Szerintem semmi sem sok. Én így érzem magam jól, biztonságban.
És ez a legfontosabb.

Utóirat:

Most jut eszembe, hogy a felszerelésem mégsem annyira tökély, mert a Glukagon injekció sosincs nálam kéznél, azt a hűtőszekrényben tartom...

üdv,
DiabGirl

2013. november 1., péntek

Betegség a pánik. Vagy pánik a betegség?

A cukorbetegségemhez való hozzáállásom az elmúlt évek alatt sok mindenben változott. Pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Pozitívnak tekintem a tudatosságot. Amit korábban félvállról vettem, azt ma sokkal nagyobb felelősséggel kezelem. Például a lelkem ápolgatását, de a naponta többszöri vércukorszint mérést is. Vagy, hogy egy méteres körzetben lennie kell a közelemben szőlőcukornak, mert tisztában vagyok a veszélyekkel. Tudatosabban eszek, következetesebben próbálom összeállítani a napi étrendet, ami ugyan nem a megszeghetetlen szabályokat jelenti, de egyfajta törekvést a kiváló anyagcsere működés elérésére mindenképp. Figyelek. Magamra és másokra is.
Csak hát nem megy ez mindig félelmek nélkül. És itt jön képbe a negatív oldal.


Amint elkezdtem foglalkozni a lelkivilágommal, el kellett, hogy kezdjek "befelé" figyelni. Hidd el, ijesztő egy helyzet, amikor szemtől szemben állsz saját magaddal. Nem olyan könnyű ám, mint amikor mások előtt felveszed az éppen aktuális álarcodat. Magadnak egyszerűen nem tudsz hazudni. Nem lehet.  De ismétlem, ezt a meztelen, őszinte énedet tényleg csak akkor látod és érzed, ha valóban foglalkozni akarsz vele. Ha valóban érdekel, mit rejt a benső világod. Érdekes kirándulás ez az önismeret útján.

Az én esetemben például hozta a haláltól való félelem felismerését, ami addig teljesen idegen volt számomra. Eszembe sem jutott elgondolkodni azon, hogy életveszélyes lehet szőlőcukor nélkül sétálgatni, egyedül. Pedig hányszor megtettem! És elhiheted, hogy a bulik alkalmával sem azon töprengtem, vajon elegendő tesztcsík, cukor vagy inzulin van e nálam...
Sejtszinten belém kódolódott valami rettegés. Fene tudja...
Mindentől nyugtalan voltam. Féltem az egyedülléttől, a szeretetlenségtől, de főleg attól, hogy egyszer valami bajom lesz. 
(Talán túl sokat olvastam a neten a cukorbetegség szövődményeiről... :-D)

Nem vagyok hipochonder, mert még sohasem fertőtlenítettem a lábujjam, ha rálépett egy macska.:-D Szóval inkább csak kisebb pánikbetegségről van itt szó. Fóbiámmá vált például, hogy a vércukromat állandóan mérni kell, mert nem tudni észreveszem-e, ha a testem jelzi a bajt.  Amikor fogytán a szőlőcukor, néha anélkül is produkálom a hipoglikémia tüneteit, ha nincs is rá különösebb okom. Ha az egóm retteg a kómától, simán beindulnak a védekező mechanizmusok. Pedig soha nem voltam még kómában például.:-) Érdekes.


Ismered a rajzfilmet a hercegnőről és a békáról?:-)  Imádom a meséket, ezt többször is láttam. Egyik alkalommal beleképzeltem magam a békává vált lány helyzetébe, magam is megdöbbentem. Magamon. Az egészet már alapjáraton cukorbetegként vizualizáltam és egy pillanatra teljesen elfogott a rettegés. Mert ha én hirtelen békává válnék, vajon hogyan tudnám használni a tollamat? Hogyan mérném a vércukorszintem és vajon miképpen tekintene rám a többi béka ilyen állapotban?? Volt baj a fejben, tudom.:-) Az orvosom is megjegyezte már néhány kontroll alkalmával, hogy szerinte szorongok az alacsony vércukorszinttől. Szerintem is, de mára azért sokat javult a helyzet.

Egyáltalán nem szeretnék pánikbeteg lenni, félelmekkel élni, hiszen az nem én vagyok. Sokkal intelligensebbnek és erősebbnek neveltek a szüleim annál, minthogy belesüllyedjek egy ilyen nyomorult állapotba. Szóval küzdök, mert mindezt én irányítom. Ha akarom. És nem feledem mekkora mázli, hogy a szervezetem maximálisan partner a diabéteszem kezelésében. Hogy soha nem engedte meg azt, hogy tartós hiperglikémiában maradjak, vagy hogy belealudjak egy-egy éjjeli vércukor süllyedésbe 2,0 mmol/l-nél.

És egyáltalán, minden, ami történt és történik, csakis értem van.:-)

Nem feledem egy percre sem, milyen értékes ember vagyok, sőt, ezzel az életre szóló feladattal talán még annál is értékesebb.

Utóirat:

Megjegyzem, a sok „képzelt” betegségem miatt kért vizsgálatok során legalább megbizonyosodtam arról, hogy az égvilágon semmi bajom.:) Minden szervem ép és egészséges, tehát abszolút szövődménymentes az állapotom meg így, tíz év után is.:) Ezúton gratulálok is magamnak, mert ezt más még sosem tette meg.:-D

üdv,
DiabGirl

2013. október 30., szerda

Királylányos

X-Faktor rajongó vagyok. Nem csak azért, mert a műsorban mindig olyan igazi falu végi tehetségeket fedeznek fel a semmiből, akikért lehet szurkolni. Hanem mert az önbizalomtól duzzadó tehetségtelenek is ugyanúgy szórakoztatnak a válogatásokon.:-) 
És egyébként, úgy 5 évvel ezelőtt én is álltam azon a színpadon... 
Csak más szerepben.:-))

A Királynő 2008, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.

Bizonyára sejted, mire gondolok. RTL klub, élő adás, gyönyörű ruhák, emberek, csodás díszletek, tehetséges fellépők, rengeteg reklám, riport, előadás... Huh, máris libabőrös vagyok.:) Imádtam. És nagyon büszke vagyok arra, hogy az elsők között volt lehetőségem szerepelni a műsorban! 
Azóta megrendeztek már több szépségkirálynő-választást, sőt, a televíziós közvetítés jogát  átvette a TV2... sok minden változott. De véleményem szerint a mi stábunk, a mi csapatunk, a mi szereplésünk volt a legnagyszerűbb az elmúlt években.:-)
Bármikor visszarepülnék 2008. tavaszára és újra és újra végigcsinálnám a műsort, mert óriási élmény volt, és tapasztalat is egyben.

Annak idején nagyon sokszor éltem a castingok, szépségversenyek adta lehetőségekkel. Vidékről is sokat utaztam Pestre azért, hogy néhány eseményen megjelenhessek, vagy elvállalhassak egy-két fotózást. 

És bár nem volt túl sok említésre méltó munkám vagy szereplésem, de azért szívesen emlékszem vissza például a 2006-os Old Man's szépségversenyemre, ahova 5000 forinttal a zsebemben indultam és a "legszebbként" pontosan százszor annyival tértem haza.:-) Vagy a 2007-es Budmil katalógusfotózásra, ahol a téli kollekció fotózása igazi kihívás volt a 40 fokos nyári melegben. De az egyik kedvenc tesztfotózásomra is mindig szívesen gondolok Véger Fibivel és Redl Nagy Zolival, akik már akkor is nagyon híres, elismert szakemberek voltak. Szóval próbálkoztam. És mindig adtam esélyt magamnak arra, hogy ezen a területen is bizonyíthassak.
2008-ban végül is sikerült:-) Épp edzésen voltam egy barátnőmmel, amikor szóba került ez az új versenyfelhívás az RTL-en. Megbeszéltük, hogy amint hazaérek, beküldöm a jelentkezési lapot. Aztán felhívtak...
Sokáig nem vettem komolyan a dolgot, de aztán, amikor bekerültem a legszebb 40, majd a legszebb 24 lány közé, felismertem a helyzet jelentőségét. Hogy mit jelenthet ez nekem később... vagy most, vagy bármikor. Így a kéthetes felkészítő táborban már nagyon szorgalmasan készültem az élő adásra.:-)
A mindennapos edzések, a kemény diéta, az éjjeli fogfehérítés, az angolórák, táncórák, riportok, fotózások, majd a színpadi mozgás és koreográfia gyakorlása bizony szigorú körülmények között zajlott, mégis vidáman, izgatottan vártam a fellépésünket. Közben már írt rólunk a sajtó, nyomtatott és elektronikus formában is. Gyakran kerestek meg otthonról, nyíregyházi tévék és rádiók egyaránt, és telefonon interjúvoltak. 

Annyira felgyorsult minden körülöttem, hogy igazából fel sem fogtam mi történik, csak haladtam az árral... és természetesen sorra zsebeltem be a családom és a barátaim, sőt a számomra idegen emberek elismerését is.:-) 

A diabéteszem egyáltalán nem hátráltatott a munkában, sőt, talán sokkal nagyobb volt bennem az alázat és az elhivatottság, mint társaimban. A folyamatos edzések és a diéta nekem nem volt feladat, hiszen gimis korom óta az egészséges életmódról szól az életem. Viszont az élő adás nagyon izgalmas volt számomra. A pörgés, rohanás, öltözködés, riportok, smink, hogy testben és lélekben is a feladatra koncentráljak, de közben ne feledjem el mérni a cukrom, na meg persze enni is néha, hogy le ne szédüljek a színpadról... :-) Érdekes volt, hogy minden félelem nélkül csináltam végig a felvételt. Olyan magabiztos voltam, és olyan erősnek éreztem magam, mint azelőtt soha. Szerettem. A műsort is, a rendezőket is, a lányokat is, az operatőrt is, a díszletet is, mindent. 
Aztán valószínűleg átsugárzott ez a pozitív hangulatom a képernyőn is, mert közönségdíjat nyertem. Megsúgták a szervezők, hogy elképesztően sok szavazatot kaptam.
Úgyhogy ezúton is köszönöm a támogatást mindenkinek!:-)

A Királynő alatt rengeteg riportot, bejátszást készítettek velünk a RTL munkatársai. Az első felvételnél tulajdonképpen azt a "különleges" jellemzőnket keresték, amivel "eladhatóvá" válunk a nagyközönség számára. Én a "baba arcú tanárnéni " lettem, nem véletlenül kaptam Náray Tamástól is a babarózsaszín estélyi ruháját.:-) 
Sokan ma is így emlékeznek rám, amit egyáltalán nem bánok, de a szívem mélyén már akkor is a diabétesz meglétére, megelőzésének fontosságára hívtam volna fel a figyelmet, megragadva a kereskedelmi televízió adta nézettség lehetőségét. Csak sajnos nem tehettem, mert a szerkesztők akkor úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ezt kell hangsúlyozni. 
Ma már nagyon bánom, hogy nem voltam határozottabb.:-)

Egyébként ha belegondolok, hogy eddig mennyi mindent csináltam, milyen sokat dolgoztam, milyen sok helyen jártam már... dagad a mellem a büszkeségtől.:-)) De tényleg.

Mert bizony az ember hajlamos elkeseredni, ha cipelnie kell valami keresztet a vállán........
Én az önsajnálat helyett mindig kihívásokat kerestem magamnak. Mert bizonyítani akartam, megmutatni mindenkinek, hogy cukorbetegen is szép az élet, sőt! Néha még sokkal szebb is, mint egyébként. 
Mert ugyan eszedbe jut-e, hogy a tested milyen csodálatos, és mennyi munkába és energiába kerül, hogy fenntartsa az életed? Hálás vagy -e minden új napért, amit egészségesen, minden gubanc nélkül ad neked a sors? Elgondolkodsz-e a jövődön, tervezed-e az életed? És Amúgy elolvasod az élelmiszerek összetevőit, mielőtt leveszed azokat a boltok polcairól? Tudod-e, milyen sokat számít az időjárás változása, ha a szervezetünk működéséről van szó? .... 
Én mindezt tudom.:-) Mert tudnom kell. Mert érdekel. Mert fontos.
És igyekszem ezt átadni a körülöttem lévőknek is. 

Ezért született a blogom, ezért szeretném hozzád eljuttatni ezeket a sorokat. Hogy kicsit erőt meríthess belőle és elgondolkodj velem az élet nagy dolgain!:-) 
Remélem jó úton haladok.:-)


Utóirat 1:

Óriási dolog volt számomra, hogy a majdnem két hónapig tartó RTL klubos mizéria alatt egyszer Erős Antóniával is találkozhattam.:-) Épp a Reggeli műsorba mentünk "megjelenni", és ő bent ült a sminkben. Bemutatkoztunk, e-mail címet cseréltünk... és nagyon boldog voltam.:-) 

Utóirat 2:

Tulajdonképpen a teljes 2008as évem rivaldafényben telt...:-)) De jó is volt.....:-))



üdv,
DiabGirl

2013. október 28., hétfő

LiFE

Nemrég vendégségben jártam Keresztanyukámnál.:)
Írhattam volna azt is, hogy hazaugrottam kicsit hozzá, de ez így nem lenne igaz, hiszen már több, mint 3 éve nem találkoztunk... Persze ettől függetlenül ugyanolyan jóízűen beszélgettünk, mint előtte. :) 5 órán keresztül be nem állt a csipogónk. :)

És hogy miről lehet ennyi ideig beszélgetni?

Az Életről. Arról a Nagybetűsről, tudod, ami általában jól belekerget bennünket a mókuskerékbe, ahol csak hajtjuk-hajtjuk magunkat előre, anélkül, hogy néha körbenéznénk... 
... én is így jártam.
De keresztmamikám megint felnyitotta a szemeimet. 
És jó nagyra nyitotta.
Hogy mi az a Nagybetűs Élet...

Őszintén szólva én nem így képzeltem gyerekkoromban. 
Bár lehet, hogy sehogyan sem képzeltem...

Tíz évesen is felfogtam a világot magam körül, láttam, mi minden történik a felnőttekkel, meg más gyerekekkel, értékeltem a boldogságot, jókedvet mások arcán, és a problémákat is láttam... éreztem, ha baj van, vagy nehézség... tudtam én, csak mindig olyan jól elmerültem a gondolataimban, hogy próbáltam szimplán túllépni mindazon, ami nem tetszett vagy amitől talán féltem is szívem legmélyén. Könnyedén a gyermeki vállaimra vettem olyan feladatokat, melyeket talán (így utólag) mégsem kellett volna.  Például gondoskodni akartam a szüleimről, vigyázni az öcsémre, a macskámra, a barátaimra... Őrülten tudtam ragaszkodni a családomhoz, a szeretteimhez,  a barátaimhoz, a macskámhoz... és bár sokat változtam az elmúlt 10-20 évben, azért ez kicsit a mai napig így van. 
Mindig mindenkinek segíteni szeretnék, megfelelni szeretnék, megoldásokat szeretnék minden problémára, mindenkire elegendő időt szeretnék szánni, és élni együtt míg világ a világ.
De hát tudom, hogy nem így megy ez. Felnőttem, most már tudom. És most már nagyon fárasztó is mindezt érezni... 
Tudni, hogy lassan megöregszünk, majd elmegyünk. Hogy nem lehetek ott mindenki mellett, aki fontos Nekem. És hogy annyira kevés időnk van ezen a Földön együtt...
De ilyen a Nagybetűs Élet.
Nehezen, de megbarátkozom a helyzettel.
Ahogy a cukorbetegséggel is.

És miközben  ízlelgetem a felnőtt kor csúnya, igazságtalan, de sajnos valóságos tényeit, melyek elől már nincs olyan gyermeki gondolatom, ami mögé rejtőzhetek, 
igyekszem nagyon tartalmassá varázsolni az életem.
És adni ebből a kevésből másoknak is.  

Utóirat:

Keresztanyukám szerint bolond, aki a javait szorongatja, és hagyja, hogy elmenjen mellette az élet. És én nagyon is egyetértek vele. Mit ér az új ház, új autó, ha nincs akivel megoszd mindezt...? Mit ér a sok munka, ha közben nincs időd élni? 
Semmit. Múlandó a jólét is, ahogy az életünk vagy az egészségünk...
... de vajon mi a fontosabb?

üdv,
DiabGirl

2013. október 10., csütörtök

InstabiL

Ma délután borzalmas utam volt a munkából hazafelé... szédültem, éhes voltam, nem kaptam levegőt... úgy éreztem megfulladok azon a vonaton. Pedig mértem cukrot indulás előtt, szóval tutira nem hypóztam. 11-el pláne nem. Mégis.... legszívesebben a szőlőcukor után nyúltam volna.
Persze az érzés maga nem idegen. A magyarázat meg tök egyszerű: 
... múlt héten a "3-asokat hirtelen 17-esek követték", most meg újra csökken az átlagérték.
Egyszer fenn, egyszer lenn... de szó szerint. Hogyan is érezhetném magam tökéletesen a bőrömben?



Múlt héten még a hypoglicemia miatt sírtam, ezen a héten már a hiperglicemia miatt ríttam.
Elképesztő, mennyi energiát emészt fel ez a variálás.......................!!!!!!
Az elmúlt négy napban egyáltalán semmi nem volt jó a magas vércukrok ellen. Ha ettem, ha nem ettem, ha lőttem, ha nem lőttem... teljesen mindegy volt, mert a szervezetem nem engedelmeskedett nekem. Mindent beleadtam, de nem ment semmi. Aggódtam, feszült voltam. Hiába akartam jól csinálni az egészet, egyszerűen nem sikerült. Jöttek a 20-as cukrok, reggel és este is... rövid időn belül urrá lett rajtam a depresszív lelkiállapot... 
... és letörtem, mint a bili füle.

Az ilyen napokat egyfajta éber kómában élem meg. Nem vagyok valami eleven. Inkább élettelen, mint egy robot. Tudom, hogy létezem, ott vagyok, csinálom, hallom, látom, de... mintha vastag üvegablakok mögül nézném a világot..... érdekes érzés. 
De az méginkább, amikor a sok magas vércukorérték után jönnek a kevésbé magasak, aztán idővel a szuperjók... és mégsem tudom mosolyogva fogadni a pozitív váltást, mert úgy megterheli a szervezetem ez az ingadozás, hogy szinte elájulok. Mint ma a vonaton hazafelé.....

Fotó INNEN
Ezt a terhet most szívesen lepasszolhatnám valaki másnak.... egy kis időre, amíg feltöltődöm. Mondjuk egy olyan embernek, aki mindig többre és nagyobbra vágyik... aki nem tud megelégedni azzal, amit adott az élet.. aki nem tiszteli a testét...
Valakinek, akinek megadatott az egészség, a testi épség, és nem tud neki örülni. Aki mindig elégedetlen... aki nem tud csak LENNI... egy ilyen embernek átadnám egy kicsit a diabétesz életem a tűvel, inzulinnal, és a felelősséggel együtt. 





Csak egy kis időre, nem örökre. 
Mert azért az életfogytig tartó cukorbetegséget soha nem kívánnám senkinek....


Utóirat:

....... uramattyám mennyivel könnyebb lenne csak simán LENNI..............
Így ahogyan írom. NAGYBETŰKKEL. 


Üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 30., hétfő

HypoPánik

A hypoktól rettegek.
Olyan mumus ez, ami elöl nem tudok menekülni.:-D Pedig a kezdetekben egyáltalán nem érdekelt, még a hyperglicemia sem. Erről írtam is korábban
Fiatalabb koromban úgy éreztem mindegy, jöhet a 2 vagy a 22... megoldom valahogy.
A lelkemet nagyon jól ápolta ez a hozzáállás... 
Jó volt érezni, hogy nem félek semmitől, jó volt bátornak lenni, erősnek, és tojni a lehetséges szövődményekre és következményekre. Igaz, a cukraim többnyire borzalmasak voltak, de szabad voltam. 
Mint a madár. 
És hiányzik ez a kis lelki békém. Ami csakis az enyém volt.

Most nem nagyon érzem a szabadságot. Sőt. Az alacsony vércukrok miatti állandó veszélyérzet szinte kötél a nyakamon. Igaz, 12 éve már, hogy az életem része lett az inzulin, a tűk, a vér látványa, a kórház, a kontroll, a diéta, a számok meg minden, ami ezzel együtt jár. A hypoglicemia is. De akkor is utálom.
Szívesebben korrigálok fentről lefelé, mint lentről felfelé.. Érted. Inkább szúrok picit többször, minthogy kapkodjam a szőlőcukrot akár egyszer is... 

Olyan rosszul tudok lenni....
Úgy tudok remegni és izzadni....
Annyira tud zsibbadni a testem...
Olyan éhség tud rám törni....
Úgy tudok félni....
Nem komázom.

Néha zavar, hogy nem merek egy liftbe sem beszállni szőlőcukor nélkül...
Hogy folyton azt nézem, elég gyorsan felszívódó szénhidráttal indultam-e útnak...
Zavar, amikor éjjel rosszulléttel ébredek.... de azt is, ha napközben bénít meg az alacsony milimol...
Hogy állandóan észnél kell lenni...
Tudom, hogy ezzel együtt kell élni. De most panaszkodni akarok.:-DD

Egy ideje, valahányszor 4 mmol/l alá csökkennek az értékek, bepánikolok. Kapkodom a levegőt... keresem a cukrot, a müzlit... szédülök... elgyengülök.... zavart leszek... egy örökkévalóságnak tűnik türelmesen ülni egy helyben és megvárni, amíg minden  a helyére áll.
Ha alacsonyan "szállok", képtelen vagyok nem mérni 3 percenként... Olyan leszek, mint egy hirtelen összeszerelt CGMS...
Aggódom. Állandóan. Nehezen tudok kikapcsolni...
És ez borzalmasan fárasztó. 

Tudom, hogy valahogyan le kell győzni ezt a félelmet, meg az utálatot is. Tanulom. 
Barátkozom a tünetekkel, ami régen oly természetes volt számomra... figyelek a testemre, gyakorlom az együttélést ezzel a mumussal. De nagyon nehéz... Legalábbis most.

Mert mindig félek.
Hogy elindul lefelé, és semmi sem állítja meg...

... vagy az egyik súlyosabb hypoglicemia talán éppen akkor, éppen abban a pillanatban azt jelenti, hogy végre meggyógyultam... és nem is kell több mesterséges inzulin........................................................................ :-)


Utóirat nélkül.


Üdv,

DiabGirl

2013. szeptember 29., vasárnap

LantusPara

Minden napom rutinszerűen zajlik. 

Reggel, amikor csipásan kimászok az ágyból, a vércukormérés az első dolgom. Aztán beadom a Lantust. Rendezem a táskám tartalmát, ellenőrzöm az inzulin és tesztcsík mennyiséget, és a biztonság kedvéért teszek be még egy bontatlan doboz szőlőcukrot a bontott mellé... :-)
Csakis így indulok útnak. (Na meg a sálam, az ajakápolóm, a pénztárcám.. :-D, de ez a cukorbetegség szempontjából most irreleváns.)
Szóval aztán legközelebb ebéd előtt mérek, nagyjából dél körül, természetesen beadom az inzulint a kis kajámhoz, és mivel délután hajlamosabb vagyok a hiperglikémiára, tutira mérek még egyet kora délután, hogy korrigáljak, ha szükséges. 
Vacsizni 6 körül szoktam, kb. 50 gramm CH-t, és az, hogy mit eszek mindig attól függ, milyen értékeim voltak napközben. Ez a fő étkezésem, így ilyenkor törekszem legalább a kétfogásos menüre...:-) Mert aztán már egyáltalán nem eszek semmit, csak ha a lefekvés előtti vércukrom megkívánja. Aktualizálom a vércukor-naplómat, majd beadom a késői bázisinzulint is..... 
..... amit tegnap este csak szerettem volna.
Ugyanis kifogytam a Lantusból.


Lassan 12 éve vagyok már diabéteszes, de ilyen még soha nem fordult elő velem... hogy például ezen a héten be sem néztem a hűtőmbe... hogy nem ellenőriztem a tartalékot... mindezt azzal a nyugalommal, hogy jövő héten úgyis megyek kontrollra. És bevallom őszintén, azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán ilyen előfordulhat, hiszen a doki kiszámolta az adagomat, és én egyáltalán nem adtam többet az előírtnál, sőt, sokkal kevesebbet is. 
Hát mindegy, benéztem a dolgot.
És jött a kérdés, honnan szedek elő szombaton, este 10-kor egy Lantus tollat?
Fogalmam sem volt.

Lehet, hogy vicces, de én tényleg azt hittem, hogy fogom a pénztárcámat és elmegyek a legközelebbi ügyeletes gyógyszertárba, hogy vegyek magamnak egyet. Fene gondolt arra, hogy amúgy az inzulin vényköteles...
... de a gyógyszerész bizony elküldött melegebb éghajlatra. Pedig a recept utólagos bemutatásának lehetőségével is bepróbálkoztam, de ő csak annyit mondott, nem tud mit tenni...
... ezért átmentem az orvosi ügyeletre receptért. Ahol azt nem adtak. Így kötöttem ki végül a legközelebbi kórházban, ahol a sürgősségi osztályon siettek a segítségemre mindenféle körülményeskedés nélkül.

Sejtettem, hogy így a hétvége közepén és késő este kicsit hosszadalmas lesz ez a projekt... Nagyjából egy órácskát autókáztam... És, miközben úton voltam, eltöprengtem azon, mennyire kiszolgáltatottá is tesz bennünket egy ilyen helyzet! 
"... elbíztam magam, nem figyeltem oda, és máris zűrben vagyok?" -gondoltam.
Igen.
Megnézhettem volna, hogy állok inzulin ügyileg... ha korábban látom a problémát, valószínüleg emberi időben, pánik nélkül szaladok be a saját diabetológiámra segítségért.
De amúgy meg tök jó lenne, ha a szomszédból nem csak egy kis cukrot meg lisztet lehetne kölcsönkérni... úgy általában... hanem mondjuk 60 egység bázis inzulint is a következő kontrollig... és akkor nem kellene hajvesztve szaladgálni jobbra meg balra, ha az ember lánya véletlenül ilyen nagyot téved... 
Na, de ilyen nincs. 

Így hát marad a TUDATOSSÁG!
Állandóan észnél lenni, figyelni, számolni, tervezni........ 
És marad a FELELŐSSÉG. Bekattanásig.
Bármennyire fárasztó is.....

Utóirat:

Valahol olvastam, hogy egy ampulla inzulin kiadható a betegnek recept nélkül is.
Hiszen életmentő (is) lehet. Vagy álmodtam? :-D

Üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 21., szombat

Élni kell. MÉRNI KELL!

A héten már kétszer fordult elő velem, hogy tévesen adtam be az előre kiszámolt inzulinadagomat. Egyik alkalommal vacsi után ettem még pluszban fél órán át, mert épp hypo-ban állt a szervezetem, és akkor egyáltalán nem tett jót az a megszokott 4 egység Humalog. Másnap meg a reggeli tejeskávémat követte kisebb rosszullét...
Hogy ilyen előfordulhat? Igen. Ha nem mérsz vércukrot étkezés előtt...

Kezdetekben nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a folyamatos kontrollnak. Úgy voltam a mérésekkel, mint az inzulinadással... csinálom, mert kell. De hogy abban sosem volt logika vagy tervezés, az hétszentség. Nemcsak hogy képes voltam szőlőcukor nélkül útnak indulni, de vércukrot sem mértem tudatosan, sőt, inzulint is úgy adtam, mintha gyógyszert vennék be... adtam valamennyit, mert kell, és mértem párszor, mert kell. 
Utólag persze nem csodálkozom, hogy évekig nem tudtam beállítani az anyagcserémet... és hát, ahogyan azt meséltem neked korábban, akkor még rendes orvosi segítségem sem volt hozzá.
Na nem baj, az a szerencse, hogy idővel észhez tértem, és megtaláltam a megfelelő dokit is magam mellé. (Sosem késő valamit jobbá tenni, vagy valamin változtatni. De tényleg.)
Úgyhogy jött az igazi meló.

Az első, ami világossá vált ezután, hogy sokkal fárasztóbb a diabétesszel együtt élni, mint azt addig gondoltam, vagy éreztem. Ez volt a rossz hír. A jó hír, bár sokkal később fogalmazódott meg bennem, az az, hogy ezt az egész életmódot egyszer, de csak egyszer kell tényleg igazán elfogadni és megtanulni, aztán minden megy, mint a karikacsapás.
-   Először is, tudatosítottam magamban, hogy én bizony cukorbeteg vagyok. Hiába próbálok ellenkezni, magyarázkodni, kifogásokat keresni... ez van és kész.
-   Másodszor, elfogadtam, hogy tulajdonképpen az egész életem erről fog szólni. Míg a halál el nem választ. Így hát, szó szerint igyekeztem kicsit szerelembe esni a témával (ebből született meg a blogom is:-).
-  Harmadszor pedig, feledékeny agyamat igyekeztem egyre jobban beprogramozni arra, hogy a méréseket mindig időben elvégezzem, és ha kell, az inzulint akkor is beadjam magamnak, ha mondjuk egy óra alvás után kell ébrednem miatta.
Így kezdtem el sűrűbben kontroll alá venni a vércukromat, és komolyan venni az állapotom.
Igazából ennyi. Tudatosabb gondolkodásmód, tudatosabb élet. Azóta is ezt gyakorlom, és csinálom majd, amíg világ a világ. :)

Persze, még így sem lehet tökéletesen jól csinálni ezt az egészet... De legalább megvan bennem az "akarás", és ha valamit elhibázok, megtanulom a leckét.

Mert élni kell. Élni akarok. Boldogan és egészségesen. 
És ehhez MÉRNI KELL! Meg inzulint adni. Meg sokat gondolkodni, és számolni is.
Ha tetszik, ha nem.

És ezt nem csak Neked, magamnak is üzenem. Újra és újra. :-)

Utóirat:
Szeresd magad, 
és szeress vércukrot mérni!:-)
Hidd el, hosszútávon megéri...

üdv,
DiabGirl

2013. szeptember 13., péntek

Calamari

Itt az ősz… és vele együtt jöttek a magasabb vércukorértékeim is.  Nem vagyok meglepve. 11 éve, mindig pontosan ez történik…  pontosan a csökkenő hőmérséklet arányában növekszik az inzulinigényem. Most variálhatok újra az inzulinadagokkal.
De sebaj, számolok, jegyzetelek, figyelek, rutinmunka ez már nekem.  És idén legalább nem a borús magyar őszi időjárkálás alatt ért a felismerés… hanem a tengerparton. :)

Horvátországba menekültem a hűvös 23 fokból a forró 35-be....
.... ám a szeptemberi „átállás” képes volt a horvát tengerpartig követni. :)

Nem panaszkodom... azért könnyebb volt a mókuskerékből kiszakadva, sós tengervíz mellett, napfényben fürödve és calamarit majszolva realizálni a megváltozott anyagcserehelyzetem.:) Mosolyogva tettem a dolgom: reggeli bázis fel, esti bázis le, napi szénhidrátmennyiség -20%, éééééés indult a variálás.

Frontok nem voltak, de mivel már ott is csökken a napi hőmérséklet (csak nem olyan mértékben, mint itthon), bizony mértem végleteket 3 és 21 mmol/l között… Noha sokat kirándultunk, csavarogtunk Trogirban, Splitben, megnéztük Zadart  és sok nagy kikötőt a part mentén, azért gyakran ellenőriztem az aktuális cukor-helyzetet és korrigáltam, ha kellett. Nem feledhettem egy percre sem, hogy most kicsit jobban kell figyelni magamra, de ez cseppet sem vette el felhőtlen jókedvem.:)
Igyekeztem fékezni a kilengéseket, amiben nagy segítségemre volt a halételekben gazdag horvát konyha és a pihe-puha, friss, magvas cipójuk. A tengerparton minden nap rákot, tintahalat, grillezett zöldséget ettünk, így sokkal egyszerűbb volt próbálkozni a vércukor beállításával. 
Ráadásul én a sült tintahalkarikák, vagy más néven "calamari" nagy szerelmese vagyok... :) és képes voltam minden nap kérni egy adagot belőle, köret nélkül, pici szósszal és citrommal. Nyammmiii. :))
És bár igazán jótékony hatással volt rám a sok tengeri herkentyű, meg a hosszú séták, azért még mindig nem sikerült teljesen helyrerakni a szükséges inzulinadagokat. Nem is olyan egyszerű ez. Viszont nem lehetetlen.:) Szóval itthon is dolgozom az ügyön, egyre nagyobb sikerrel. :) 

Egyébként érdekes volt, hogy az emberek mindig megbámultak, ha elővettem a felszerelésem... Volt egy vicces sztorim is a szálláson.:) Egyik reggel kitettem az inzulintollam az evőeszközök mellé az étteremben, aztán jött a pincérünk és megdöbbenve kérdezte, hogy én nő létemre tényleg szivarozom?:D Persze mondtam neki, hogy nem... de ő csak mutogatott a penemre. Akkor elmeséltem neki, mi a pálya és szegény csak hebegett-habogott, hogy ő ilyet még soha nem látott... Együtt nevettünk.:)
És amúgy, ha belegondolok én ott egy embernél sem láttam túl nagy táskákat, senkit nem kaptam vércukormérésen, vagy inzulinadáson... Talán én voltam ott akkor az egyetlen diabos?:)
Végül is mit sem számít, a lényeg, hogy én az vagyok. És ezt büszkén vállalom.:)
Horvátországban is.


Utóirat: 

A sok napfény, a gyönyörű táj látványa, a friss levegő és sós tengervíz illata igazán pihentető tud lenni. Akkor is, ha csak fekszel a parton, de akkor is, ha hosszú sétákat teszel a városban és érdeklődve figyeled az új környezeted. 

Én teljesen feltöltődtem, és szívből kívánom minden cukorbeteg pajtásomnak, hogy egyszer legalább megízlelhesse a pihenés eme formáját. :)


Üdv,
DiabGirl