Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. december 31., hétfő

2012 Bye!

A 2012-es évet reményekkel vártam. Nagyon szerettem volna egészséget, szuper munkahelyet és hát nem utolsó sorban csodás szerelmet is... Mint bárki más. 
De sokáig nem jött. Semmi.
Hosszú év volt... hosszú és nehéz. Sokat dolgoztam, rengeteget tanultam, nem várt csalódások de csodás meglepetések is értek... és túl sok időt töltöttem orvosoknál, szerintem.:) 

Csak az első 3-4 hónapban beszedtem négy féle antibiotikumot torokfájásra, mandulagyulladásra, fülgyulladásra, sőt még a kismedencegyulladásomra is kaptam egy erős adagot. Állandóan betegeskedtem, fújtam az orrom és fincsi herpeszhegyek kísértek. Nyami. A fülem is csengeni kezdett a sok megfázás miatt... El sem tudtam képzelni, mi a frász történik, csak sajnáltattam magam és vártam, hogy vége legyen... 
Aztán első lépésként nemet mondtam a gyógyszerekre, és vitaminokkal tartottam egyben magam. A helyzet sokkal jobb lett, még a HbA1c-met is sikerült rendbetenni a májusi kontrollig, viszont továbbra is betegnek éreztem magam és gyengélkedtem. De amikor eljött a szülinapom, már tudtam, hogy a körülöttem élő, rám telepedő, rosszindulatú "barátnők" és férfiak azok, akik felemésztik minden energiámat... Így hát elkezdtem a "méregtelentést". 
Sokáig tartott.
Nagyon nehezemre esett elfogadni azokat a csalódásokat és változásokat az életemben, melyekről tulajdonképpen ideje volt már tudomást venni. Például "barátnők" tűntek el a szürke ködben, talán ez volt a legmegdöbbentőbb... De közben jöttek újak, igaziak, olyanok, akik a földön járnak velem együtt. Olyanok, akik értékelik és becsülik, mindazt, amit én is. Szal' no para.:)

Nyáron a munkába menekültem, sokat vállaltam, többet, mint kellett volna. Persze közben pihentem is. Szuper lehetőségem adódott egy ibizai nyaralásra, éltem is vele... jól esett a napfény, a tenger, a környezetváltozás... és bizony gazdagabb lettem két "superwoman" barátságával!:) Megérte elutazni.:)
De később orvosokhoz jártam megint, zavart a fülcsengésem, ezért mihamarabb segíteni akartam magamon. Vizsgálatok, orvosok követték egymást, még egy 7 napos infúziós kezelést is bevállaltam, hogy jobban legyek... Problémákba menekültem, problémákat gyártottam, csak ne kelljen szembenéznem a kudarcaimmal...

Aztán szeptemberben elköltöztem egykori albérletemből, felhagytam a "betegségeim" vizsgálatával, kutatásával, megszakadt a kapcsolatom az utolsó olyan barátnőmmel, akiről egész életemben azt gondoltam, hogy képtelen lenne engem bántani, mégis kiderült, hogy van akkora egoja, ami semmissé tehet egy tíz éves barátságot. (Innen üzenem neki újra, hogy nem vagyok egy sunyi, önző nőszemély, csak a SAJÁT szobabiciklimre volt szükségem. Egy hónapnyi könyörgés után elhoztam a segítséged nélkül is. Sorry.)

És végre utolért a siker is.:) 
Szuper munkahelyre kerültem, szuper munkakörrel és szuper munkatársakkal...
Képzelt betegségeim, súlyos náthám és a gyengeségem eltűntek...
Elmentem a már egy éve halogatott vizsgámra és megszereztem a fitnesz edzői képesítésem...
És októberben a rég várt szerelem is beköszöntött az életembe... :))

Konzekvencia?

Hagyj fel mindennel és mindenkivel, aki eddig hátráltatott és ISMERD FEL azokat a lehetőségeket, embereket, célokat, amelyek/akik támogatnak, előre visznek, így adva értelmet az életnek!! 

Magam részéről, a továbbiakban nem szeretnék mindenkinek megfelelni. Tudom eddig sem kellett volna, mert nem vagyok tökéletes, tele vagyok hibával. De mindig azt hittem, a hibáimért szabadkoznom kell, hogy mások szerethessenek... Nos, innentől kezdve mehet mindenki a búsba, aki engem csak kritizálni tud!:)) 
Nincs bennem több harag és csalódás... azokat 2012-ben hagyom!

Neked is "tisztán látást" kívánok! 
Önbizalmat és erőt!
Bátorságot és kitartást a 2013-as évre... és utána!:)

Légy az, aki lenni szeretnél!:)

Boldog boldog boldog boldog boldog boldog Új Esztendőt!!:))

DiabGirl

2012. december 25., kedd

Xmas

Csodásan telik a karácsony itthon.:) Szenteste közös fenyőfadíszítés, ajándékozás volt, vacsora együtt, meghitt beszélgetésekkel... Azt hiszem, egész évben erre szomjaztam!

A karácsony minden évben hasonló forgatókönyvvel zajlik itt, kis falumban.:) December 24-én reggel Édesapám megfaragja a fát és beteszi az állványba. Közben öcsikém rendberakja a karácsonyfaégőket, Anyukám hozzálát az esti vacsi elkészítéséhez, én pedig előveszem a díszeket és felsorakoztatom a szaloncukrokat a nappaliban.:) Aztán együtt dekorálunk... Nagymamámmal most arról beszélgettem közben, nekik annak idején milyen karácsonyuk volt a háború idején. Elmesélte, hogy nagy szegénységben éltek, hogy akkoriban nem volt karácsonyfa, csak fenyőág, amire diót, mogyorót raktak, alá pedig almákat tettek. És ajándék? Az meg pláne nem volt. Csak ők együtt. Egymásnak. Örültek, hogy éltek, örültek, ha volt mit enni. 
Elgondolkodtam, vajon ma hány embernek jut eszébe Szenteste hálát adni az életért és az ételért...? 
Azonnal imára kulcsoltam a kezeimet...

Emlékszem, gyerekkoromban is nagy rituálé volt ez a készülődés nálunk, csak akkor még nem volt annyi fenyőfadíszünk mint most. Még a Mikulás csokoládékat is félretettük, hogy legyen majd a karácsonyfán díszítés.:) Szerény ünnepeink voltak, mégis csodásak.:) 
Azt hiszem, ez a csoda manapság sok családból hiányzik...

És mennyire ritka olyan értékekkel találkozni ebben az elidegenedett világban, melyet Te is képviselsz! Ezért vagyok ám nagyon hálás azért, hogy kedvesem otthonában is megleltem ezt a fajta csodát.:) Igazán nagy ajándék ez nekem az élettől, így év végére... 
Igaz a mondás, miszerint "egyszer fenn-egyszer lenn"... Szóval ne csüggedj, ha épp nehezebbnek érzed a napjaidat, mint máskor, mert minden jóban van valami rossz...mert mindig jön a télre tavasz... kutyára dér... vagy kutyára adó... Mit tudom én.:) A lényeg, hogy higgy magadban és sose felejtsd el, hogy minden rosszban van valami jó is.:)
Ha csak a diabéteszt nézem, már örülhetek, hogy nem ettem/ehettem kipukkadásig az ünnepi menüből.:)) 

Anya mindig töltött husit készít Szentestére, Tesum meg odavarázsolja a tökéletes franciasalátát hozzá az asztalra.:) Hal és töltött káposzta aztán másnap és harmadnap kerül terítékre. Ez így nem túl veszélyes, viszont a hagyományos "meggysarok", a "mézeskrémes" és a "homemade" csokitorta... na az ilyenkor az igazi kihívás nekem.:) Még jó, hogy nem vagyunk nagy bejglisek. Csoroghatna a nyálam...:))
De úgy tűnik, idén nem fogott ki rajtam a "sok csúnya süti", isteni diabetikus karamellával pótoltam az édesség utáni vágyam.:))

Bár azért ne hamarkodjuk el a kijelentést... ma este mamához megyek látogatóba, holnap A szerelmemet várom haza édesanyám utánozhatatlan almás krémesével... Legjobb barátnőm is érkezik hozzánk...
Szóval, akár még dínom-dánom is lehet belőle...:D

Remélem Neked is csodásan telnek az ünnepek! Szívből kívánom!:)

Utóirat1:
 
Megjegyzem, Anna isteni szaloncukor recepjét is megpróbáltam kivitelezni, de béna voltam és nem sikerült... Next time.:))

Utóirat2:
A legjobb barátnőm ma boldogan újságolta telefonon, hogy szerelme eljegyezte...:) Azt hiszem, kár egy nőnek ennél szebb karácsonyi ajándékot kívánni!:))


DiabGirl

2012. december 23., vasárnap

EgyszerűenÖsszetett

Tehát az inzulin nem tud harcba szállni a cukrokkal. Konkrétan, hatástalan az egyszerű szénhidrátokkal szemben. 
Azért van annyi elhízott ember a világon, mert mindenki ész nélkül tolja a finomított cukrok mellett a többi "bombát" is, és mindezzel sajnos az egészséges hasnyálmirigy sem tud mit kezdeni. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ilyen gyorsan hatványozódik a diabéteszesek száma a Földön...
Számomra ez lett a pénteki konzultáció eredménye...

A dokival végigmazsoláztuk azt az öt napot, amíg a szenzort viseltem (az általam írt jegyzetek és a műszer által kreált grafikonok segítségével). Borzalmas volt az ábra... de tudtam én, hogy valami nem oké, vagy valamit egyszerűen nem jól csinálok. Tényleg nem.
Hangsúlyozom, tévedtem, amikor azt hittem, hogy az étkezések során adott kevesebb inzulin pontosan elegendő nekem. Nem elég. És túlságosan bátor voltam akkor is, amikor néha megengedtem magamnak az inzulin nélküli kisétkezéseket, mondván: "5-15 g CH még nem okozhat problémát!" De valószínűleg akkor voltam a legbátrabb, amikor úgy gondoltam, hogy néha napján a cukros sütikkel, és gyümölcsökkel is simán elbánok a Humalog segítségével...
Nagyon nem.

Talán neked ez nem is újdonság. Sőt, inkább remélem, hogy nem az, és Te magadtól is tudtad vagy sejtetted, amire én konkrétan oda sem figyeltem. Bennem csak most tudatosult, hogy az étkezések megtervezésében miért is van olyan nagy jelentősége a szénhidrátok felszívódásának.... Most gondoltam bele igazán, mennyire reménytelen vállalkozás volt eddig küzdeni a sok gyümölccsel és tejjel.... Mialatt abban a hitben ringattam magam, hogy mindez nekem maximálisan jó és egészséges, leginkább feleslegesen fárasztottam az amúgyis kimerült szervezetemet. Mert a gyümölcscukor és a fruktóz és a tejcukor és mindenféle cukor, cukor. Pont. Megértettem.
Nem eszem túl sokat, és nem túl sokszor, de tényleg nem igazán tömöm magamba az összetett szénhidrátokat. Úgy tűnik elfelejtettem, hogy a tejtermékek és a gyümölcsök nem képezhetik a napi tápanyagbevitelem 80%-át... Szóval innentől kezdve kenyérrel és zöldségekkel próbálkozom nagyobb arányban. És preferálom a meleg, főtt ételt... Megértettem.

És megértettem azt is, hogy nem kell az inzulintól félni. Hogy annak erejét sohasem szabad alábecsülni, de túlbecsülni sem. Valahogy meg kell találni az arany középutat, és bevállalni az esetleges alacsony vércukrokat is, a hiperglikémia helyett... Szerintem.


Most sokkal  jobban érzem magam, javulnak a vércukorértékeim...:)
És azért így karácsony előtt bátorkodom majd megkóstolni néhány fruktózzal készült finomságot...
Ha Te is így vagy ezzel, had ajánljam szíves figyelmedbe egyik kedvenc bloggerem, Hortobágyi Anna receptjeit!:) Például az isteni marcipános szaloncukrot... ;))
Holnap én is elkészítem!

Apropó holnap... lépek is, mert még sok feladatom van Szentestéig!:)

Szeretetben gazdag, áldott, békés karácsonyt kívánok Neked és kedves családodnak is!:)))
Üdv, 
DiabGirl

2012. december 18., kedd

GlükózSzenzor

Túléltem.:) Nem volt annyira vészes, mint hittem, sőt, inkább jó érzéssel használtam a glükóz szenzort, mintsem bosszankodtam volna. Igaz, a hasamra rögzített kis távadó minden nap zavarta a közérzetem, sőt az 5. nap után be is sebesedett a bőröm ott, ahol a mozgás során súrlódott a szerkezet széleivel. De ezen egyébként nem csodálkozom, mert a szenzor úgy hozzám volt ragasztva egy iPad méretű tapasszal, hogy az egy 24 órás szaunát is túlélt volna... Mindezt leszámítva azért nagyszerű volt látni a műszer kijelzőjén, hogy épp merre tartanak a vércukorértékeim... sokkal könnyebb volt így korrigálni, és a látható hipoglikémiára / hiperglikémiára is időben fel tudtam készülni.
Hogy mi a  glükóz szenzor?
Tulajdonképpen egy apró elektróda. A kórházban az egyik asszisztens hölgy helyezte a bőröm alá egy automata belövő eszköz segítségével.  A különböző infúziós szerelékekhez hasonlóan, itt is tűre volt szükség a szenzor bevezetéséhez, de a tű maga  eltávolításra került, és csak egy apró, hajlékony elektróda maradt a bőröm alatt. A kis szerkentyű két órás inicializációs periódust követően kezdett el dolgozni, s majdnem hat napig mérte folyamatosan a szövetközti folyadék glükóz szintjét. (A szövetközti folyadék az, ahonnan a sejtek oxigénhez, és a glükózt is beleértve tápanyagokhoz jutnak. - a szerk.:))) Elindításakor, először be kellett táplálnom egy vércukormérő géppel mért értéket, mert a rendszer számára ez jelentette a kiindulási pontot. A továbbiakban, egy karórához hasonlóan, a glükóz szenzoron is állítanom kellett időnként. Naponta legalább két géppel mért vércukorértéket írtam be a készülékbe – 12 óránként egyet. Én a reggeli és lefekvés előtti méréseket tartottam be szigorúan, illetve néha napközben, étkezés előtt is kalibráltam, hogy minél jobban összhangba kerülhessen a glükóz szenzor és a vércukormérő készülékem és a számok minél pontosabban mutassák az adott vércukorszintemet.

Bonyolultnak tűnik... és amúgy az is.:) De csak annak, aki totál idegenként mocorog ezen a területen. Nagy türelem, figyelem, pontosság és tudatosság kell ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel élni tudj. Mert hát ha nem figyelsz, nem számolsz, nem kalibrálsz, vagy csak azt elfelejted, hogy a távadó és a szenzor között nem lehet 3 méternél nagyobb távolság, már elrontottad az egészet... Szóval felelősség. És tisztelet, hiszen nem csak önmagad, hanem a gépedet is tisztelned kell, ha eredményesen szeretnél vele együtt dolgozni.

Tapasztalatok?
Egy elképesztően fontos következtetést vontam le a szenzor viselése során: Mindeddig nagyon alábecsültem a szénhidrátok erejét, és bizony túlságosan túlbecsültem az inzulin vércukorcsökkentő hatását. Nem volt igazam, amikor inkább kevesebb inzulint adtam magamnak egy-egy étkezéshez, elkerülvén az alacsony vércukorérték okozta rosszullétet, mert a szerény inzulinadagolás miatt rendszeresen égig értek a "mmol/l-ek".
Mostmár azt mondom, inkább bevállalom a hipókat, minthogy csalódottan pityeregjek a magas vércukorszintek miatt.

Egy kicsit azért megízlelhettem a CGMS (=folyamatos glükózmérő rendszer) viselése során azt is, hogy vajon milyen lehet egy inzulin pumpával együtt élni... bár ezen a készüléken nem volt infúziós szerelék, ami biztosítja a folyamatos inzulinellátást, még így is komoly szabályokat kellett betartanom. Ijesztő volt, viszont kontrollálhatóbbá vált a vércukorszintem.
Közben az jutott eszembe, milyen jó lenne egy olyan szenzoros inzulinpumpa, ami magától működik.:) Tudod, hogy ne kelljen a kalibráción kívül semmit se csinálni, csak feltenni a távadót meg a szereléket, aztán had csinálják csak önállóan ők maguk a dolgaikat, amíg én boldogan éldegélek. Számoljanak, mérjenek, adagoljanak, mint egy "original" hasnyálmirigy.:)) Túl jóvilág' lenne...:))

Utóirat:

A vezeték nélküli adatátvitel segítségével ez a kis szenzoros készülék elég sok adatot tárolt nap, mint nap az anyagcserém működéséről ahhoz, hogy pénteken végre kielemezhessük a dokival, hogy is áll a kis szervezetem így tíz év után...

DiabGirl

2012. december 12., szerda

Kritika

Elgondolkodtam azon, hogy vajon önajnározásnak tűnik-e az, amit itt csinálok? Töprengjek-e azon, hogy amit írok, vajon tetszeni fog-e Neked? Kellene-e úgy formálnom a véleményem, ahogyan Te akarod látni? De akkor mégis mi értelme lenne blogolni?
Egy ismerősöm üzenetére ébredtem ma reggel, aki kedvesen megosztotta velem, hogy bár szereti az írásaimat, mégis zavarja az, hogy néha úgy írok a bejegyzéseimben az életemről, mintha jobb, több vagy értékesebb lennék másoknál, és ezzel tulajdonképpen lenézően tekintek a "tudatlanabb" emberekre. Hm.
Cseppet sem háborított fel a véleménye, inkább elgondolkodtatott (ezúton is köszi D.), hiszen simán belecsúszhat az ember a saját egója által emelt csapdákba, észrevétlenül is... Talán én is így jártam.

Amikor elkezdtem tartalommal megtölteni az oldalt, határozottan úgy gondoltam, hogy csupán hasznos információk áradatát zúdítom majd Rád, megkönnyítve ezzel tájékozódásod a diabétesz világában. Eszemben sem volt beengedni Téged az életembe, hiszen azért ez elég necces, meg bizalmas is, meg minden. Ha emlékszel, augusztusban még név és fotók nélkül indult a blog, és épp, hogy ki mertem lépni ezen az ajtón. Féltem. Nem csak a nyilvánosságtól, hanem a felelősségtől is, amit ezzel a vállamra veszek, hiszen elsősorban "sorstársaknak" címeztem az írásaimat.
Aztán olvastál... és egyre többen olvastak... olyanok is, akiknek közük sincs az inzulinhoz vagy a gyógyszerekhez... és én egyre inkább úgy éreztem, van itt bőven téma, amiről beszélhetünk, a cukorbetegségen túl is. Nyilván az volt és az ma is az elsődleges célom, hogy lásd a "diabétesz életet" egy picit más szemmel is, mint ahogyan azt az orvosoktól, tanároktól, gyógyszerészektől hallod.
Örülnék, ha kicsit a sablon definiciók, szabályok, könyvek és weboldalak mögé látnál, hogy aztán ne érezd magad kellemetlenül, amikor a társaságodban elővesznek egy inzulintollat... vagy amikor cukorbetegként épp ki kell állnod magadért egy kényelmetlen munkahelyi szituációban vagy egy rosszul működő párkapcsolatban. Én azt szeretném, ha ez nekünk és egészséges társainknak sem okozna problémát.

Gondoltam, megmutatom, én hogyan csináltam/csinálom ezt az egészet. Őszintén, úgy, ahogyan az velem megtörtént. Azért, hogy tanulj belőle, már persze ha találsz benne bármilyen tanulságot... :))

De azt nem hiszem, hogy a bejegyzéseimben bármikor, bárkit, bárhogyan alábecsültem, vagy egy kicsit is azt éreztettem, hogy mindenki más kevesebb, mint én vagyok. Ha mégis, kérlek ne vedd magadra, nem Neked szólt! A pedagógus vérem hajt, és a személyiségem. "Okostojás" típus vagyok.:) Muszáj magyaráznom, beszélnem, értékelnem, vitatnom, mérlegelnem, gondolkodnom, nevelnem, rendszereznem és tanulnom. Ez van.
Nem az önajnározás a célom.
És főleg nem akarok fő-fő-fő cukorbeteg guru lenni.
De nagyon szeretném felhívni a figyelmedet erre a népbetegségre, mert örülnék, ha soha nem lennél cukorbeteg, és ha már az vagy, akkor is tudd, hogy sosem vagy egyedül!


Fontos a megelőzés, mert hiszed vagy sem, a diabétesz előfordulásának aránya eléggé romló tendenciát mutat ma Magyarországon, de az egész világon pandémiáról beszélnek. Eljöhet a nap, amikor már nem csak engem veszel észre majd az intercity-n, amint megszúrom az ujjam és ellenőrzöm a vércukorszintem, hanem tíz másik embert is, ugyanabban a kocsiban. Amikor már nem csak idős néniket és bácsikat látsz szőlőcukrot enni vagy gyógyszereket szedni, hanem szülőket is, akik inzulintollal kezelik a kisbabájukat. Mert van ilyen. Sok ilyen van. Csak nem látjuk és nem beszélünk róla.


Engedd meg, hogy írjam, ami éppen az eszembejut és amit jónak látok, mert nekem is könnyebb így a cukorbetegséggel együtt élni.
Akinek nem tetszik, lapozzon...:))

Utóirat:

Ha tudatosan választod az egészséges életmódot, táplálkozást, ha részt veszel a  rendszeres  szűrővizsgálatokon, nagy eséllyel mondhatsz le a fincsi inzulinokról, gyógyszerekről, a tűk használatáról, a stresszről és a vér látványáról is. Szóval szerintem indulj meg és vállalj felelősséget Te is!

DiabGirl

2012. december 11., kedd

Ajándék

Csodás hétvégém volt.:) Még mindig a sok-sok-sok-sok kellemes élmény hatása alatt vagyok, olyannyira, hogy blogolni sem jutott eszembe. Kérdezed, miért?:)
Csendes vidéki kisváros, meleg családi fészek, isteni cukormentes almássüti, gyerekzsivaly, duna-parti séta és egy adag szerelem... :) Ennyi címszavakban.
Többet nem is kell írjak, mert szerintem el tudod képzelni... és azt is, mennyire rosszul esett visszajönni ebbe a túlzsúfolt városba, a sok ajándékvásárlásba beleőrült, ijesztően morcos ember közé. Állok a metrón, vagy ülök a trolin, és csak goromba fejeket látok? Fúj. De, néha még én is azon veszem magam észre, hogy ráncolom a szemöldököm. Fúj nekem is.:) Pedig ilyenkor, decemberben szinte 100%, hogy mindenki ajándékok után rohangál körülöttem... De vajon hol a várakozás és a csillogás a szemekben? Érdekes.

Persze, mostmár néha nekem is izzad a tenyerem, ha arra gondolok, mennyi mindent kell még beszereznem karácsonyig, de azt gondolom úgy is minden időben a helyére kerül, kár lenne idegeskedéssel elrontani ezt a várakozást.
És nekem most amúgyis duplán tilos szétesnem így az ünnepek előtt... Ugyanis:
Ma reggel a diabetológián kezdtem a napom, kaptam egy glükóz szenzort egy hétre, kölcsön.:) Tele vagyok reménnyel és várakozással...
Emlékszem, valamikor tíz évvel ezelőtt volt már alkalmam használni egy ehhez hasonló kütyüt, még egy korábbi orvosom által, de sajna akkoriban nem nagyon jutottam előrébb vele. A dokim nem volt túl jó fej, egyáltalán nem kedveltem őt. Biztos, hogy ez is hozzájárult a kudarchoz, de talán a műszer sem volt még annyira profi akkor, mint ez most. Nagyon hasonlít az inzulinpumpához egyébként, csak ebből nem lóg semmilyen kábelbigyó'. A készülék 3 méteres távolságban érzékeli a szenzort, ami a bőröm alá van helyezve, így képes a folyamatos kontrollra. Kicsit furi, de nagyon remélem, hogy az 5-6 napi folyamatos mérési eredmények és a pontos naplózás választ adhat jövő héten a "miértek"re, mert azt hiszem, az elmúlt tíz évben még soha nem borult meg ennyire az anyagcserém. Szóval, ha eddig nem is tudtam vagy akartam sokszor rendszeresen mérni vagy számolni, most egy hétig tutira menni fog.:)
És mivel közvetlenül karácsony előtt lesz kontrollom, talán nem túlzok, ha azt mondom, a legszebb ajándék az lenne számomra, ha végre sikerülne hosszútávon is normalizálni a helyzetet. Nagyon szeretném.
Aztán új év, új kezdet.
2013 az én évem (is) lesz, ebben biztos vagyok!:)

Utóirat1:
Azért hazudnék, ha azt írnám, semmi kézzelfogható ajándékra nem vágyom...
Nem vagyok egy szentfazék.:) Kívántam a Jézuskától egy vadiúj karórát, na meg néhány pár cipőt, és meleg ruhát is... és parfümöt, mert elfogyott. Meg valami tuti ránctalanítót, mert azt hiszem mostmár szükségem lenne rá.:DD
De mindezt csak halkan súgom meg Neked, oké? ;)

Utóirat2:
Szerintem időben indulj el bevásárolni az ünnepekre, és ha lehet, ne a bevásárlóközpontok táborát erősítsd! Ne akard gyorsan "elintézni" az előkészületeket!
Tudod mennyi üzlet áll szinte üresen, tele fantasztikus dolgokkal, míg Te a plázákban állsz sorba azért a bimbós sapkáért, amit tizedik alkalommal ajándékozol a nagypapónak???
Én a Mikulás csomagokat sem egyben vettem ám le a polcról... hanem, ahogyan minden évben, magam válogattam össze a finomságokat szeretteimnek. 
Próbáld ki, légy kreatív! Ma már nem menő, ha neked is megvan, ami másoknak. Ne légy a fogyasztói társadalom mérgezett egere!:) Pont.

DiabGirl

2012. december 5., szerda

Miku

Sok szép emlékem kötődik a decemberi ünnepekhez, legfőképpen gyerekkoromból.:)
Évekig, minden december 5-én izgatottan vártuk kisöcsémmel a Mikulás bácsit, és persze rettegtünk a krampuszoktól, nehogy elvigyenek magukkal.:) Emlékszem, egyszer hatalmas hóembert építettünk Tesuval az udvar közepére, és egész nap azt terveztük, hogyan fogjuk kilesni a Télapót, ahogyan puttonyával bemászik az ablakunkon. Mert hát elképzelni sem tudtuk, mégis hol parkol a rénszarvasaival? Hol tartja azt a sok-sok édességet, amit odaajándékoz a világ összes gyermekének? Hogy tud olyan csendben közlekedni, hogy soha nem vesszük észre őt? És egyáltalán hogyan fér be a mi picuri ablakunkon azzal a nagy pocakjával? Sejtheted, hogy hiába vártuk a csillogó szánt a hóember mögött... :))
Mindenesetre megvolt a varázs. És igazából nem is a csokoládét vártuk (jó, nyilván azt is, nagyon) , hanem a napot, amikor újabb és újabb terveket szőhettünk a Mikulás leleplezésére...:)
Mai napig emlékszem ezekre a boldog pillanatokra, tisztán. És arra is, mennyire felhőtlen volt az élet.:)
Vagyis annak tűnt. Utólag azért belátom, hogy tulajdonképpen az egész gyermekkorunkat a szüleink varázsolták gondtalanná, hiszen probléma azért volt bőven.

Nem volt sok pénzünk, sokáig nem volt autónk, telefonunk, néha még meleg vizünk sem, de kimondhatatlanul nagy szeretetben nevelkedtünk fel. Azért olyan szép emlék számomra minden Mikulás-nap és Karácsony is, mert soha nem a pénzről szólt, és az elégedetlenségről. Soha nem vártunk semmi nagy ajándékot az ünnepekre, nem akartunk cukorkahegyeket, sőt, drága játékokat sem. És mégis, mindenünk megvolt, amire szükségünk lehetett.
Ma sincsenek nagyravágyó kéréseink egymással szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint imádott testvérem két nappal ezelőtti kijelentése: "Semmire nem vágyom, csak hogy mind együtt legyünk!"
- Abban a pillanatban könny szökött a szemembe, bevallom, és azóta is sokszor hallom a fülemben ezt a rövidke mondatot. Mert büszke vagyok Rá, büszke vagyok a családomra, és jó érzés tudni, hogy a hosszú évek során mit sem változtunk... hogy még mindig az otthon az első, mindannyiunknak.

Kár, hogy így elferdült a világ. Kár, hogy a mai gyerekek már alig ismerik ezt a gondtalan, boldog érzést... hiszen állandó görcsben vannak amiatt, hogy vajon kapnak -e elég csokit, ajándékot decemberben? És ha nem, akkor őket már nem is szereti senki? Na és hisznek-e egyáltalán a Mikulásban vagy a Jézuskában?
Sokkal szebb lenne az élet, ha nem "bankókban" mérnék, nem?

... szomorú, hogy ennyivel szegényebbek a mai emberek.


Szóval december 5. Ma éjjel útra kel a Mikulás, és megajándékozza a gyerekeket. És bennünket is, akik felnőttként még mindig gyermekek vagyunk.:) Naná, hogy érkezik a csokoládé, nekem is. Tudom.:)
Igaz, nem a cukorszirupos, karamellás, mézesmázas, sok E-betűs, tömény édesség, mert a Télapó nem hülye, tudja, hogy nekem azt nem szabad megennem. De hogy tele lesz a csizmám, abban biztos vagyok.:))

És én sem felejtek el üzenni a szeretteimnek.... ;))



Utóirat:


:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

DiabGirl

2012. december 2., vasárnap

HiT

SZERETET ... Számomra a szeretet egyenlő az egymás iránti tisztelettel. És ebben minden benne van. Mert ha tisztelet van, van bizalom is, és őszinteség, támogatás, hűség és jóindulat. És minden. Szerintem.
Sok könyvet olvastam ebben a témában, spirituális, vallásos-misztikus irányú fejtegetésekről. Mi az élet? Mi a szeretet? Mi az ego? Mi az öröm? Mi a szomorúság? Van-e mennyország vagy pokol? Létezik-e karma? Hasonlók.

Müller Péter a kedvencem, minden könyvét olvastam. És úgy gondolom, igen helytálló, ahogyan az életről, a világról vagy éppen a szeretetről ír. Elképesztő, ahogyan megfogalmazza könyveiben a gondolataimat, ahogyan szavakba önti mindazt, amit sokszor nem tudok elmondani. Mert bizony sokszor nem tudom kifejezni azt, amit érzek. Talán Veled is előfordult már, hogy torkodon akadt a szó, vagy épp csak bennragadt egy gondolat a fejedben, amivel egyszerűen nem tudtál mit kezdeni.
Nos, én ilyenkor a Szeretetkönyvhöz vagy az Örömkönyvhöz nyúlok először. 
Az író minden kötetében találni olyan sorokat, melyektől egy csapásra "pálfordulatot" vehet az életed, de ez a kettő, azt hiszem bátran írhatom, hogy a ma emberének elengedhetetlen segítsége lehet. Vagyis határozottan annak kellene lennie.
Hogy miért feltételes módban írom ezt, talán Neked is egyértelmű. Mert sokan vagyunk, akik csak szimplán éljük a mindennapjainkat, mit sem törődve azzal a tengernyi apró csodával és örömmel, ami körülvesz bennünket. Ehhez nyitottságra van szükség. Kis éberségre és pozitív hozzáállásra.
Hogy miért? Mert rövid az élet. Túl rövid ahhoz, hogy elszaladjunk egymás mellett. És sajnos sokan fejüket homokba dugva inkább "beállnak a sorba" és végzik a dolguk. Nagy hiba.

Mert végülis mi dolgod e világon? Elgondolkodtál ezen valaha is?
Én sokszor. Nem csak azért, mert érdekel a spiritualizmus, hanem mert számtalanszor kerültem olyan helyzetbe az életem során, amit egyáltalán nem értettem. Tudod, szerelem, ami mégsem az aminek hiszed, barátok, akik akkor döfnek hátba, amikor arra a legkevésbé sem számítanál, vagy betegség, baleset, melyek mind-mind kizökentenek a megszokott ritmusodból... Érdekesnek tartom. Ezért gyakran analizálom is ezt a témát.
Minden velem történt negatív irányú megtapasztalás mindig abban a hitemben erősített meg, hogy mindez teljes mértékben, csak és kizárólag értem történt. Hogy mindaz, amiben olykor épp belepusztulni készültem, csak engem erősített. És most teljesen mindegy, hogy a szerelmi bánatra, vagy a megszakadt barátságokra, vagy éppen a kétszer is bekövetkezett autóbalesetemre gondolok... vagy akár a cukorbetegségemre... utólag látom már, hogy bizony minden mindennel összefügg. Minden ok-okozat, minden történésnek célja van, eleje és vége van, folytatása van, értelme van. Pont. Mert bebizonyosodott. Mert így kell lennie.:)
Ha olvastad korábbi bejegyzéseimet, már tudhatod, hogy a diabéteszem megléte például számomra több ponton is pozitív értelmet nyert.

Például, elég nehézkesen igazodtam volna el a mai, ferde társadalomban, ha nincs a diabétesz... talán már rég messzire repültem volna a valóságtól. Talán egészen más értékeket képviselnék, mint most. Hiszen manapság nem nehéz a pénzzel szerelembe esni, vagy magasabb pozícióért átgázolni másokon, és én bizony futottam olyan körökben, ahol ez így dívik. Ám a cukorbetegségem társaságában nehéz lenne többet gondolnom magamról, mint aki vagyok, ezért többnyire stabilan megállok a realitás talaján.
A szüleim mindig önállóságra, kitartásra és tiszteletre neveltek bennünket. Büszke vagyok rájuk és úgy érzem, egész életemben igyekeztem rászolgálni arra, hogy ők is büszkék lehessenek rám. Azt hiszem, jellemem fejlődésében sokat segített a cukorbetegségem, hiszen ennek kezelése már önmagában is óriási önfegyelemre és türelemre neveli az embert. Nekem éberséget, tudatosságot és erőt is adott. Az pedig, ahogyan a családom/barátaim támogatnak, és ahogyan próbáljuk együtt megoldani a problémákat nap, mint nap, kimondhatatlan biztonságérzetet és hitet ad nekem ehhez a "más" élethez.
Kincs. Pótolhatatlan kincs. És a legjobb orvosság mindenre.
Ha épp "burn out" fenyeget, elég rájuk gondolnom, és máris megnyugszik a lelkem.:)

Akkor tanulod meg mit jelent embernek lenni , amikor minden nap harcolnod kell. Amikor tudnod kell, hol a határ, legyen szó evésről, ivásról, bulizásról, alvásról, munkáról, sportról, rohanásról, stresszről, utazásról... szóval, az ég világon mindenről.  A diabétesz ebben a legjobb tanítómester.

Egyébként szerintem csakis akkor maradhatsz a mai világban EMBER, ha van még benned lélek, valami olyan tisztaság, ami a jóindulatra buzdít és nem az ellenkezőjére. Nehéz. Mert az egész világ azt sugallja, légy bátor, törj előre, gázolj át mindenkin, élj a szabadság adta lehetőségeiddel, formálj jogot magadnak mindenhez, mert megteheted. Ám közben elfelejted ki vagy és hová is tartasz az életben...
Biztos vagyok abban, hogy sokszor Téged is elbizonytalanítanak a saját hitedben, és általában mindenki okosabb nálad, és sokkal jobban tudja és érti az életed, mint Te saját magad. Tudom.
Én is sokszor elbizonytalanodtam, mégis, a cukorbetegségemmel akarva akaratlanul a legközelebb kerültem saját magamhoz, így mindig megláthattam az élet pozitív oldalát, és csempészhettem bele némi értelmet akkoris, ha úgy tűnt, már nincs is ott semmi, csak a sötét űr.  Mert a legfontosabb feladatom, szeretni önmagam.
Neked is.

Müller Péter is arra ösztönöz soraival, hogy szeresd saját magad, mert ameddig ezt nem tudod, addig másoktól sem várhatod el, hogy szeressenek. Fontos gondolat. És talán ugyanilyen fontos az is, hogy olyan emberekkel vedd magad körbe, akik tényleg tiszta szívből szeretnek Téged, és csakis jót akarnak neked... Mert csakis így haladhat az élet előre, szinte zökkenőmentesen.

Tapasztalom.:)
Mióta erősebb a hitem és jobban bízom magamban, tisztábban látok és hamarabb észreveszem a mindennapokban azokat a dolgokat, melyekre igazán szükségem van. 

Müller írja Szeretetkönyvében:
"Aki nem fölfelé néz, az nem szeret. (...) Mert ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz magadban: hozzá beszélek, és ő megért engem. Még akkor is, ha a világ legmélyebb dolgáról van szó. És ez fordítva is igaz: ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam. Ez a lényeg, látod! Szeretetben élni azt jelenti, hogy egymást nemcsak többnek látjuk, de föl is emeljük! (...)
... mindaddig érdemes csinálni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin. És átlát a mindnyájunkban meglévő hitványságon, önzésen, gyengeségen. És akkor kell abbahagyni, amikor érzed, hogy rosszabbá tesz, vacakabbá - hogy lesüllyedsz. Mert akkor már nincs benne szeretet. (...) A szeretet azt jelenti, hogy fölfelé nézünk egymásban. Ha ez nincs - akkor már nem szeretsz."

Hát bízz magadban és ne félj kicsit magányos lenni! Koncentrálj azokra az emberekre, akik minden hátsó szándék nélkül támogatnak, a többieket meg egyszerűen fricskázd ki az életedből! Nem éri meg görcsösen ragaszkodni olyanokhoz, akik Téged nem tartanak fontos embernek. Higgy magadban és garantálom, hogy eljön a rég áhított munka, a szerelem és minden más is, amiről addig  álmodoztál!:) 

Utóirat:

Szerintem a blogom sem véletlenül indult el ebben az évben. Talán így tíz év után értem meg igazán arra, hogy felelősséget vállajak magamért, és érted is. Talán  életfeladatommá válhat, hogy tapasztalataimat megosztva segítsem az életed. Remélem így van.
Remélem sokmindenben irányt találsz a soraim között, segítséget és támogatást, attól teljesen függetlenül, hogy cukorbeteg vagy-e vagy sem. Mindannyian ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, mindannyian próbáljuk megtalálni a helyünket a világban. Hát támogassuk egymást és legyünk boldogok!:)
... hiszen a legfontosabb szeretni és szeretve lenni!:)

Üdv,
DiabGirl