Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. szeptember 29., szombat

Cukormentes almatorta egressel


Természetesen én sem akartam kimaradni a kóstolgatásból, már ami az év cukormentes tortáját illeti.:) FANTASZTIKUS. És akkor itt akár pontot is tehetnék a bejegyzésem végére. 
A mézes ízvilág és a finom alma illat egyszerűen levett a lábamról. Na, nem mintha olyan nehéz lenne elcsábítani valakit, aki minden nap talál alkalmat arra, hogy valamilyen módon csillapítsa az édesség utáni vágyát… Hát igen, ilyen vagyok.:) De ebben az esetben nem csak holmi fellángolásról, hanem igazi szerelemről beszélek, amiért még az inzulinomat is szívesen belövöm.:) Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok a torta megálmodóinak ezért az élményért. Hogy még cukorbetegen sem kell lemondani a desszertek minőségéről… szóval FANTASZTIKUS.


Egy szelet almatorta egressel 309 kilokalóriát (Kcal)  és 25,6 gramm szénhidrátot (=CH) tartalmaz. A diabétesz szempontjából ez utóbbi a mérvadó, hiszen az inzulint a bevitt szénhidrátmennyiségtől függően kell adagolnom ahhoz, hogy étkezés után ne legyen se túl alacsony, se túl magas a vércukorértékem. Ennek pontos arányát igazából elsőre csak megtippelni lehet és  mivel én általában 10 gramm CH-ra adok egy egységet, ez esetben, ha kicsit felfelé kerekítek, az inzulin három egység lesz. Így is tettem, beadtam hármat. Még mielőtt eltűntettem volna a sütikét a tányéromról, megmértem a vércukrom, ami azért nagyon fontos, mert a beadandó inzulinmennyiség azonnal több vagy esetleg kevesebb lehet, amint a normális tartományon kívülre esnek az értékek. Megjegyzem, a vércukor normális értéke 4,0 és  5,0 mmol/l között, de mindenképpen 6,0 mmol/l alatt van. Nos, nálam nem volt gond, mert 5,9-el vettem magamhoz ezt az almás finomságot. Tökéletes.:) 

Kísérletezés közben én többször is ellenőrzöm a vércukorértékeimet azért, hogy lássam, hogyan reagál a szervezetem az újdonságra. Az ország cukormentes tortájának azonban megelőlegeztem a bizalmat, és csak egy órával étkezés után néztem meg, hogy mi a nagy helyzet. Nem csalódtam. 3,6 mmol/l volt, tehát alacsonyabb is, mint kellene. Bebizonyosodott számomra, hogy valóban nincs vércukoremelő hatása, hogy tényleg lassan szívódik fel a benne található szénhidrátmennyiség, és így valóban biztonsággal beépíthető a cukorbeteg étrendbe. 
Tanulság nekem: a három egység sok volt, így legközelebb csak kettővel próbálkozom, hogy biztosan ne essen le újra a vércukorérték.:)

Ajánlom neked ezt a FANTASZTIKUS finomságot akkor is, ha nem kell törődnöd a tápanyagértékekkel. Tényleg jó.:) 
Ha szívesen kísérleteznél az elkészítésével is, a hivatalos oldalt ITT megtalálod..:)

Utóirat:

Ha nem kellene minden percben kalóriákat és szénhidrátokat számolgatnom, talán nem is foglalkoznék annyit az egészségemmel. Ha nem lenne a diabéteszem, és nem kellene vigyáznom az anyagcserém működésére, lehet, hogy már gurulnék a pluszkilókkal.:) Szóval, Thanks God!:)

DiabGirl

2012. szeptember 28., péntek

CranioSacralis3

Kicsit elkalandoztam az élet „tengerén”, már majdnem elfeledkeztem itt a picuri fülsípolásomról. Milyen jó is, ha az ember nem a gondjaira koncentrál!:)

A harmadik craniosancralis kezelésemre kicsit többet kellett várni, mint tíz nap, mert közben vállalkoztam ám egy infúziós kezelésre is, annak reményében, hogy az majd azonnal helyrehozza a bakit a fülemben. Három napig feküdtem a kórházban, aztán még négy napig kellett bejárnom, hogy felvegyem a fennmaradó Nootropil adagokat. Annyira nem viselt meg. Inkább a tudat, hogy értágító, gyógyszeres kezelésen vagyok. 28 évesen.:) Bár a doki megnyugtatott, hogy bizony ezt ma már nem csak idősebbeknek ajánlják, hanem egészen fiataloknak is egyfajta „agyfrissítésre”, de azért na mégis.

Valamennyit javult a helyzetem a gyógyszeres kezelés óta, megélénkült a vérkeringésem és esténként „csendesebb” a fejem. Viszont a fülsipi és az erős szívdobogásom nem tűnt el, pedig vártam. Habár nem kell ezt a dolgot siettetni, mindenhol azt olvastam, hogy ennek kikezelése tulajdonképpen egy türelemjáték. Nem is tudom mit képzeltem. Gyógyszerek ide vagy oda, az idegeknek előbb meg kell nyugodniuk. Stresszmentes, harmonikus körülményeket kell teremtenem magam körül ahhoz, hogy a szervezetemmel együttműködhessek ebben a gyógyulási folyamatban. Hiszem, hogy a craniosacralis sokat segíthet nekem ezen az úton.

Fáradtan, álmosan érkeztem a harmadik kezelésre. Úgy éreztem, pillanatokon belül szétesek. Aztán igencsak fitten és kipihenten távoztam.:)
A kezelés módja egészen eltért a korábbiaktól, hiszen nem csak a testem és a fejem különböző pontjain érintett meg a terapeutám, de belenyúlt a számba is. Fura, igen, eléggé. De ez is a craniosacralis része. És nem is volt annyira kellemetlen, mert már kialakult egy olyan minimális bizalmi kapcsolat a gyógyítómmal, ami megkönnyítette ezt a helyzetet.
Szóval turkált a szájüregemben. Nyomkodta az ínyem, a fogaim, a nyelvem, az arckoponyám összes csontját, és egyáltalán nem fájt, sőt. Fura volt, de olyan természetesnek éreztem a mozdulatokat, mintha az ember minden nap ezt csinálná. Pedig nagyon nem.:)

A kezelés alatt éreztem kisebb szédülést, de alapvetően nincsenek rossz tapasztalataim. A szokásos fej és fülmasszázs sem maradt ám el, amit nagyon szeretek.:) És egyáltalán. Szeretek ott lenni. Jók a rezgések, jól érzem magam ott, jófej a terapeutám és nagyon ért ahhoz, amit csinál. Nagy eredmény, hogy mióta a kezelésre járok, könnyedén  tartom a napi két literes folyadékbevitelt. A türelmetlenségem a régi, de sokkal nyugodtabbnak érzem magam, nem pánikolok és elfogadom az adott élethelyzeteket magam körül. 
A vércukorértékeim kicsit ingadozóak egy-egy alkalmat követően, sokszor hipermagasak is, aztán meg jól beáll a normális tartományba. De nem hiszem, hogy ez rosszat jelent. Legalább érzem, hogy tényleg történik velem valami.

A testmozgással együtt így kiválóan regenerálódik a kis testem.:)
Utóirat:

Ajánlottam már néhány közeli barátomnak ezt a lehetőséget. Olyanoknak főleg, akiknek szerintem óriási szükségük lenne rá. Ajánlom nektek is. Egy próbát mindenképpen megér, még akkor is, ha amúgy nincs különösebb panasza az embernek. Kissé borsos az ára (szerintem), de érdemes mérlegelni ilyenkor, vajon hosszú távon mi a kedvezőbb? A kellemes, egészséges élet némi anyagi áldozattal, vagy egy élet több pénzzel, de nyomorultan. Nekem nem mindegy.

DiabGirl

2012. szeptember 24., hétfő

Édes Nap'

Egész héten azt terveztem, hogy a hétvégén kilátogatok az Édes napokra. Nos, egyik nap sem jött össze, de őszintén szólva, nem igazán bánom. A csokoládé, bonbon, marcipán, sütemény és egyéb finomságok tengerében bizonyára elcsábultam volna valamire, bár ha jól tudom volt diabetikus pult is, azért nem mentem volna szemellenzővel emberek közé.:)

Nem baj, volt ma tortaszelet itthon is. Az egész délutánt edzőteremben töltöttem – tudjátok, közeleg a vizsgám – és a wellness centrum alatt találtam egy szuper kis cukrászdát, ahol fruktózzal készült sütikék sorai várták, hogy hazahozzam őket.:) Hárman nyertek. Diós-almás, mascarponés répás és csokoládés sajtos. Nem mondhatja senki, hogy bármiből kimaradtam.:) 
Illetve de. 
Szandi barátném, nálam a tiéd a Miss Cherry Queen koronája!:)

Nagyon szeretem a fesztivál hangulatú rendezvényeket, főleg ha olyan nívós helyen rendezik meg, mint a Budai Vár. Korábban a borfesztiválok szerelmese voltam. 
Hm... Szerelem…

Ha a szerelem fogalmát meg kellene határozni, valószínűleg mindannyian máshogy kezdenénk a mondanivalónkat. De minek is definiálni? Mindegy, hogy honnan nézzük. Nagy, sőt óriás, lángoló, gyomrunkban pillangós, soha el nem múlónak hitt, világot megrengető, szívet szaggató és egyben átölelő, megmagyarázhatatlan érzés ez, kérem szépen. Pár éve még elgondolkodtam volna azon, hogy amikor úgy érzed, megtalálod a nagy Ő-t, vajon miért alakul mindig úgy, hogy el kell engedd? Most már nem kérdezem. Tudom. Egyszerűen nem ő az igazi.:) Persze kapni kell az élettől néhány pofont a magánéletben is ahhoz, hogy végül megértsd, mire is van szükséged igazán, mit vársz el egy párkapcsolattól, hogyan képzeled a jövődet a társad mellett és egyáltalán, ki szeretnél, lenni mondjuk tíz év múlva? Addig csattannak a pofonok az arcodon, míg ezekre a kérdésekre nem adod meg a pontos válaszokat. Én már tudom. Tíz év múlva  családom lesz, szerető férjem, akinek megteremthetem az otthon melegét. Egy társ, aki mellett biztonságban leszek, aki segít előrébb jutnom az életben. Aki majd nem letöri a szárnyaimat, hanem velem repül. Aki szeret. Csak úgy. Azért, mert vagyok.

Igen ritka ez manapság, gondolom egyet értünk. Nem csak azért, mert ebben a felgyorsult világban senki sem tudja már, merre van arccal, hanem azért is, mert óriási a "választék". És nem a telefonokra, ruhákra vagy autókra gondolok, hanem – sajnos- az emberekre. Sőt. Szerintem azokra a bizonyos telefonokra, ruhákra és autókra manapság jobban vigyáznak egyesek, mint a körülöttük lévő emberekre. Hogyan is beszélhetnénk így szerelemről? Egymás tiszteletéről. Megértésről és elfogadásról. Megpróbálhatod ugyan elmagyarázni valakinek, hogy számodra mit jelent, de valószínűleg nem fogja érteni, nem akarja megérteni, vagy egyszerűen csak más szemszögből látja mindezt. Nekem ez a tapasztalatom.

Minden kapcsolatomban életkoromhoz, lelki állapotomhoz, gondolkodásmódomhoz és tudásomhoz mérten tettem a legtöbbet. Nem érzem azt, hogy bármit megbántam. Örülök, hogy minden úgy történt, ahogyan. Persze a sok felesleges küzdelmet, magasröptű vitát, a sértegetéseket mind kitörölném az életemből. Nem gondolom azt, hogy mindez akármikor, akármivel kapcsolatban, akárkivel szemben, akármilyen helyzetben megengedhető lenne. De szerintem Te is megélted már a magad csalódásait. Ami a sajátod, a tied. Ami által ma azzá váltál, aki vagy. Nos, én is. 

Csak egy tanácsot fogadjatok meg tőlem, csajok! Kár belebetegedni……….. :)))
Ugyan minek, ha boldogok is lehetünk?:)

Utóirat:

Édes napok nem, de azért egy kis mozi igen.:) Film arról, hogy bizony lehet élni boldog házasságban 32 év után is. Csak akarni kell, nagyon.:))



DiabGirl

2012. szeptember 21., péntek

Pumpa vagy nem pumpa? Ez itt a kérdés!

Az az őrült ötletem támadt, hogy kiszámolom nagyjából hányszor is szúrtam már meg magam az elmúlt években. Még engem is megdöbbentett a végeredmény. Ha körülbelül napi 5 szúrással számolok (ami persze sokszor volt több is a korrigálások miatt), akkor ez valahol 18 000 környékén lehet. Durva, nem? És akkor a sok rosszul adott, megismételt kísérletet már hozzá sem adom. Így is borzalmasan magasak a számok.

Nap, mint nap két tollat használok, mert két fajta inzulint adok magamnak. Van egy nagyon szép bordó penem, ebből adagolom a gyorshatású Humalogot az étkezésekhez, és van egy gyógyszertári szürke, eldobható vacak, amiben a bázisinzulinom van, a Lantus. Csak hogy mindenki képben legyen.:) A napi 5 szúrást a reggeli és az esti Lantus, illetve a háromszori étkezéshez adott Humalog adja. Így megy ez már tíz éve, kisebb változtatásokkal.

De azt hiszem, most kezdek kiborulni a tűktől. Nem csak azért, mert pszichésen előbb vagy utóbb megfárad az ember még a látványtól is, de én már úgy érzem, nincs rajtam az a bőrfelület, ahová képes vagyok fájdalom nélkül betolni a napi adagot. Ráadásul a korábbi bejegyzésben említett lipodystrophia miatt ez az elégedetlenség csak hatványozódik…

Az inzulinpumpával, 4-5 évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor még elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy kis kütyüt hordjak magamon. Mégis hogy? – gondoltam. Hogyan lehet ezzel aludni? Hogyan lehet sportolni? Úszni? Hogyan élhetem a mindennapjaimat úgy, hogy rám van akasztva egy kis műszer, ami tulajdonképpen folyton szem előtt van és emlékeztet arra, hogy cukorbeteg vagyok. Mert ha belegondolsz, sokkal egyszerűbb a tollakat, a mérőket, pót tűket és inzulinokat, a szőlőcukrot bepakolni a kis tatyómba, és menni, csinálni a dolgom, aztán elővenni néha, ha éppen szükséges, mint együtt élni egy rám akaszkodó bigyóval. Mert hova tegyem? Hogy viseljem? És az agyamban ezer kérdés cikázik ide-oda ezzel kapcsolatban… 
Aztán ha reálisan szemlélem a dolgot, végülis mindig a jobb vércukorértékekre való törekvés kerül előtérbe. Nem csak azért, mert hosszútávon egészséges és szövődménymentes ember, és boldog, kiegyensúlyozott nő szeretnék maradni, hanem mert (remélhetőleg) közeleg a gyermekvállalás ideje is, amire nem lehet elég korán felkészülni. Főleg cukorbetegen.

A pumpás kezelésnek nagyon sok pozitívuma van. Azt leszámítva, hogy talán nehezebb az öltözködés megoldása, szinte csak jót hallok róla. Egy barátnőm szerint is, aki kinn él Floridában két gyönyörű gyerekkel és a szerető férjével. Régóta cukros ő is, és igen  sokat levelezünk egymással. Kati hónapok óta próbál meggyőzni arról, mennyivel könnyebb az élete, mióta nem kell két tollal lövöldöznie, csak egy kisebb telefonhoz hasonló kütyüvel állítgatja az inzulin mennyiséget. Ráadásul a pumpával nem csak egy egész egységek beadására van lehetőség, hanem akár 0.25 egységnyit is be lehet lőni, ami a korrigálások szempontjából egyszerűen fantörpikus.:) Ami még mellette szól, és könnyít az én lelkivilágomon is, hogy nem kell minden percben hordani, hiszen ha az ember lánya éppen úszni megy, vagy éppen kimerítő „randija” van a párjával, simán le lehet tenni egy kis időre. 
Azért félek a változástól, de szerencsére van lehetőség a pár napos próbára. 
Tavaly már majdnem rávettem magam a készülék használatára, de aztán elfutottam előle. Jó messzire. Azóta is töprengek.

Októberben megyek újabb kontrollra, addig ki kell, hogy találjam, mit szeretnék. Mert a vércukorértékeim önálló életre keltek, és sokszor bármit csinálok, felszöknek a Holdig.
Cselekedni kell!

Addig is itt ez a cukiság.:) Ezt a videót egy olyan kislánynak készítették, aki inzulinpumpája mellé szemüveget is kapott, és úgy érezte most már végképp nagyon csúnya lesz...  Engem felvidítanak ezek a mosolyok!:)


Utóirat:

Én is egy kislánynak érzem magam most, de bárcsak az is lehetnék! Nehéz a döntés és félek is, mert súlya van. Egyáltalán nem az jelenti a felnőtté válást, hogy két pasi,, kétféle mosószer vagy két pár cipő között kell választanod, nekem aztán elhiheted!

DiabGirl

2012. szeptember 18., kedd

HiperHipo

Sosem estem meg cukorkómába. Na, nem mintha annyira hiányozna, de olvastam már néhány rémisztő történetet a kórosan alacsony és a kórosan magas vércukorszintről is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert az elmúlt tíz évben egyáltalán nem kellett szembenéznem ezzel a borzalommal.

Persze sokszor volt már túl alacsony és sajnos túl magas is az érték. Előfordul például, hogy reggel hipózom, este meg szétfeszíti az ereimet a sok be nem épült cukormolekula a véremben. A rosszul kiszámolt szénhidrát mennyiségről már nem is beszélve, ami miatt meglepetésszerűen ugrik fel vagy esik le a vércukorszint. Igazi kaland az egész, nem? 
Volt mindenféle tapasztalatom ezzel kapcsolatban, de a szélsőséges állapotokat nagyjából megúsztam. Ha jól emlékszem a legalacsonyabb értékem 2,0 mmol/l volt, a legmagasabb meg valami 30...

Frissen diagnosztizált diabéteszesként épp Olaszországban nyaraltam a barátaimmal, ott volt a legdurvább hiperglicemiámAz érettségi után, már nagylányként utaztam külföldre. Akkor már javában buliztam, éttermekben vacsoráztam és persze a fiúkra is más szemmel néztem. Ott éreztem először nagyon igazságtalannak, hogy ez az egész diéta, meg inzulin téma éppen velem történik. Lázadtam is, nagyon. Minden nap óriás fagylaltkelyheket ettem, rengeteg tésztát... :-D Addig toltam az arcomba az édességet, míg egyik nap már felkelni sem bírtam az ágyból. ... a készülékem csak villogott a „high” jelzéssel. Néhány órát pihennem kellett, mire újra helyreállt a rend a szervezetemben. 
Egyébként a jól beállított vércukor-anyagcsere esetén már a 9-10mmol/l körüli vércukorértékek is érezhetőek. Engem mindig fokozott szomjúságérzet gyötör, és az esetek többségében a hangulatom is arányosan rosszabbodik a cukorszint emelkedésével. Szóval, ha duzzogok, türelmetlen vagyok vagy csak rossz a kedvem, annak nem biztos, hogy különösebb oka van.:) A hiperglicemia állapotában egyszerűen „elnyom” a felhalmozódott cukor a szervezetemben, de szó szerint. Ennyi.

A hipoglicemiának is megvannak a maga tünetei. Ez nálam bivaly erős éhségérzettel kezdődik, majd zavartság és remegés figyelmeztet tovább a bajra... éjjel sokkal szenzitívebb vagyok rá, hirtelen pattannak ki a szemeim a legszebb álmomból is, és mérés nélkül is tudom, ha szőlőcukor kell, aztán alszom tovább. Napközben valamivel nehezebb ezt felismerni, mert az ember dolgozik, tesz-vesz, és én egyébként sem eszem túl sokat, mindig csak annyit, hogy jóllakjak, így néha keverem a szezont a fazonnal.
De hát ezért van a vércukormérő készülék... :-D

Én személy szerint a "hipótól" mindig jobban félek, sőt néha pánikszerű a hozzáállásom. Korábban sosem voltak kórosan alacsony vércukraim, ezt őszintén írom. Hiába a sok buli és a sport, a rengeteg mozgás sem tudott kifogni rajtam, mert mindig időben érzékeltem, ha a cukormolekulák száma redukálódott a szervezetemben. Ám az utóbbi két évben volt két-három olyan súlyosabb rosszullétem, amikor már szinte halálfélelmet éreztem a hipoglicemia miatt. Az első egy súlyzós aerobikedzésen ért. Életemben először próbáltam ki ezt a „hot iron”-nak nevezett mozgásformát, és annyira hatásosnak bizonyult a szénhidrát égetés szempontjából, hogy majdnem én is elégtem.:) Meleg volt a teremben, izzadtam is, de nem tudtam eldönteni, hogy a súlyzókat nem bírom eléggé, vagy rosszul vagyok. Később, amikor már csak fekete pöttyöket láttam magam előtt, teljesen egyértelművé vált a helyzet. Ezt követően még sokáig beképzeltem magamnak, hogy az ájulás határán vagyok, még akkor is, amikor 11,0 mmol/l-t mértem.:) 


Ha csak egyszer átérzed ezt a tudatzavaros, ájulás közeli állapotot, amikor a tested izzad, leküzdhetetlenül  remegnek a végtagjaid és szinte eluralkodik rajtad a gyengeségérzet, akkor talán megérted mire gondolok. Addig fogalmad sem lesz róla.

Rengeteget számít az, hogy mennyire figyelsz a tested jelzéseire. Ha makkegészséges vagy, akkor is érdemes néha utánajárni a kisebb kellemetlenségek okainak, mint például a gyomor- és hasfájások, szédülés, fejfájás, hiszen lehet, hogy csak két pohár vízzel kell többet innod a kelleténél és megszűnnek a panaszaid. Diabétesszel élve egyenesen kötelező szemfülesnek lenni, és minden nap megvizsgálni a magas vagy alacsony vércukorértékek okait, vizsgálni a stressz és fronthatások befolyását, ellenőrizni a megfelelő folyadékbevitelt, és figyelni az ételek összetételét. Nem könnyű meló, de hosszú távon megéri.

Utóirat:

A cukorbetegség megfelelő kezelésével tulajdonképpen az a cél, hogy ezeket a szélsőséges állapotokat kiküszöböljük, és hosszú távon biztosítsuk szövődménymentességet.

DO IT.

üdv
DiabGirl

2012. szeptember 16., vasárnap

Lipodystrophia

Nem valószínű, hogy ismered ezt a kifejezést, még akkor sem, ha cukorbeteg vagy, pedig az intenzifikált inzulinkezelés szempontjából szinte kötelező (lenne) beszélni róla.

A lipodystrophia számomra is nehezen definiálható, mert bár elég sokat írnak erről a többnyire angol nyelvű weboldalakon, de nem kizárólag diabétesz témakörben. Ha röviden kellene meghatároznom a fogalmat, egyfajta zsírszövetben előforduló rendellenességnek nevezném. Találkoztam vele például AIDS betegséggel és sorvadásos betegségekkel kapcsolatban is, melyek azért igen súlyos körülményeknek számítanak!  A cukorbetegség aspektusából tekintve a lipodystrophia szinte ártalmatlan. Leginkább akkor alakul ki, amikor az inzulin tollat használva nem figyelsz a beadás helyére és az inzulint folyamatosan a bőrnek ugyanarra a területére lövöd. Kellemetlen következménye végül kisebb csomók vagy puklik formájában jelenik meg, amelyek nem csak esztétikai szempontból okozhatnak problémát. Az orvosok gyakran tanácsolják, hogy próbáld az inzulin beadás helyét folyamatosan variálni a karokon, hason, lábakon, na de mi van akkor, ha hozzám hasonlóan vékonyabb testalkatú vagy és esetleg már a „babahájad” sincs meg ehhez? Nekem nincs túl sok, ezért folyamatosan problémát okozott ez a feladat.

Mindig is a hasamon volt a legegyszerűbb beadni a „cuccot”, a kórházban is így tanultam meg használni a tollakat, ezért nagy kényelemmel vettem igénybe ezt a területet sok éven át. Persze nem hagytam figyelmen kívül a felkarok és lábak nyújtotta lehetőségeket sem, de sajnos máshol nem nagyon tudtam fájdalomérzet nélkül megszúrni magam. 
Ennek az lett az eredménye, hogy az utóbbi két évben kicsit megduzzadtak ezek a pici csomók a hasfalamon. Merthogy van kettő is. 
Véleményem szerint rengeteget rontott a helyzeten az, hogy annak idején erről nem kaptam megfelelő tájékoztatást a belgyógyászaton. Nem óvtak ettől a kellemetlenségtől. Vagy csak nem emlékszem rá. Bár ezt kétlem, ugyanis modellként igazán nem volt mindegy, milyen a bőröm állapota. Meg egyébként sem.:) Mindig sokat foglalkoztam a külsőmmel, ami ma sem változott, ezért egyre inkább zavar a kis szövet alatti görcsök látványa. A barátnőim mind azt mondják, hogy ha nem hívom fel a figyelmüket erre a kis bibire, ők észre sem veszik azt. És valószínűleg igazuk van.
Én viszont látom, érzem, és zavar.

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi válthatta ki ezt a hirtelen, negatív irányú változást, míg végül a mozgásszegény életmódban találtam választ a kérdésemre (azon túl persze, hogy sokszor kénytelen vagyok ugyanazokra a helyekre lőni). Tisztességesen bevallom, mostanában kissé inaktív a hozzáállásom a sporthoz, ami szerintem jelentősen befolyásolja a bőröm állapotát (a szúrások tekintetében).
A diabéteszem alatt végig sportoltam, és előtte is, mindig, rendszeresen. A gimiben versenyszerűen röplabdáztam, a főiskolán futottam, illetve ismerkedtem az edzőtermekkel. Szóval a mozgás mindig az életem része volt, de az utóbbi két évben sajnos rengeteg kifogást találtam arra, hogy miért nincs időm az aktív kikapcsolódásra. Túl sok munka, éjszakázás, betegség, fáradtság, kevés pénz, meg amúgy se, meg azért se… blablabla.

Szerintem ezen a képen jól látszik, de döntsd el Te.:)
Hidd el, nagy hiba volt elkerülni a rendszeres sportot és tornát! Hiba volt hadakozni ellene! Mert, ha végiggondolom a dolgot, és kicsit szakmai szemmel is vizsgalódom a lipodystrophiával kapcsolatban, világosan látom, hogy leginkább a mozgásszegény életmód rontott a helyzetemen. 
Sportolás közben rengeteg energia szabadul fel a szervezetben, és nagymértekben javul a vérellátás, illetve a szövetek rugalmassága is, ami mind akadályozza az ilyen gócok kialakulását a bőrfelszín alatt. Sokat olvastam az emberi testről, mert nagyon érdekel ez a téma, és mert épp sportedző vizsgára készülök... megint.:) Remélem idén lesz bátorságom végigcsinálni. Tavaly nem volt.

De, hogy mit lehet tenni? Mit KELL tenni a lipodystrophia elkerüléséért? Szerintem mozogni, mozogni, mozogni! Én tegnap kiváltottam egy fitness bérletet. Elhatároztam, hogy visszatérek a régi kerékvágásba.:) Az egészségemért, a kifogástalan alakomért, a jó közérzetemért, a tökéletes vércukor értékekért ÉS most már a kis csomók ellen is!:)

Szurkolj nekem kérlek, és közben mozogj velem Te is!:))) Önmagadért.:)))

Utóirat1: 

A blogomon keresztül megismertem egy nagyon kedves cukorbeteg lányt, akinek az a véleménye, hogy rosszul adom be az inzulint magamnak, ezért látszanak a gumók. Igaza lehet, így most más módon gyakorlom a szúrást.:)

Utóirat2:

Ami számomra a legelképesztőbb, hogy egy-egy tömörebb bőr alatti pukli az inzulin felszívódását is megzavarhatja vagy akár egyenesen akadályozhatja is azt. Ez esetben az inzulin váltás is szükségessé válhat. Érdemes odafigyelni rá! Innentől én sem veszem félvállról ezt a problémát.

DiabGirl

2012. szeptember 12., szerda

Lábjegyzet

Tudom, hogy rohansz, szaladsz és kapkodsz, hogy sokszor döntésképtelen vagy. Magányos és tanácstalan. Tudom, hogy néha nagy kanállal akarod falni az életet, hogy úgy érzed, menned kell, nehogy lemaradj valamiről. Bármiről. Tudom és megértelek.

De vajon megálltál-e valaha egy röpke pillanatra is? Csak egy percre. Csak azért, hogy lásd, mik vagy kik vesznek Téged körül valójában? Hogy barátod-e a barátod? És tényleg szeret-e az, aki ezt állítja? Biztos vagy abban, hogy jó úton haladsz előre? Hogy azoknak adod az értékes idődet, akik azt megérdemlik, és azzal foglalkozol, ami igazán boldoggá tesz? Szerintem nem is mernéd magadnak megválaszolni ezeket a kérdéseket. Én sem akartam.
De megálltam. És körülnéztem. Csak egy pillanatra. És nem tetszett, amit láttam. Ennek több oka is van. Például a rosszul megválasztott emberek.

Aki ismer, tudja, mennyire hiszékeny vagyok és mennyire tudok bízni, akár ok nélkül is. Nem gondolom, hogy ez egy rossz tulajdonság, de azért manapság már érdemes megfontolni, kit engedsz közel magadhoz (az intim zónáról nem is beszélve). Én megtanultam a leckét. Most tényleg, igazán.:)
Gyerekkorom óta igénylem a társaságot. Sosem szerettem sokáig egyedül lenni, ami a diabétesszel csak fokozódott. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan nagyszerű öcsém van, aki az élet minden területén a másik felem lehet. Akire bármikor, bármiben számíthatok. A testvér szó jelentése számomra sokkal többet jelent most, mint évekkel, vagy akár hónapokkal ezelőtt. Felbecsülhetetlen értékként tekintek rá, kimondhatatlanul tisztelem őt, akárcsak a szüleimet. 
És nagyon büszke vagyok a családomra, a majd százfős, igen közeli rokonságomra. Amikor megálltam, azt láttam meg először, milyen kevés időm jut rájuk. Hogy mennyire el vagyok foglalva a saját dolgaimmal, amelyeket épp fontosnak tartok, miközben az unokahúgaim és unokaöccseim észrevétlenül felnőnek, keresztszüleim, nagyszüleim pedig megöregszenek.
Azt az időt máris mind odaadnám értük, amit az utóbbi pár évben családlátogatások és közös programok helyett igazinak vélt, nagy szerelmekkel, tömérdek munkával és tengernyi bulizással töltöttem.

Igen. Rosszul választottam barátokat. Rosszul ítéltem meg a férfiakat. És azt hiszem, magamhoz képest, túl sok és kimerítő munkát vállaltam. Mert siettem, rohantam és nem hagytam időt a gondolkodásra. Mindent a lehető leghamarabb akartam elérni az életben. Tüstént. És akartam rengeteg barátot, akikkel szórakozhatok, de olyan pasit is, aki majd nagyon fog szeretni életem végéig. Az igazit, aki feleségül vesz, és akinek szülhetek egy-két lurkót is. Azonnal akartam. Mindent. Így történhetett, de csakis így, hogy idővel már csak olyan számító, idétlen és komolytalan emberek vettek körbe, akik energiavámpírként szívták le az összes jó energiámat. Szó szerint.  
Bizonyítani akartam. Mindenben. Persze mondanom sem kell, milyen hatással volt ez a pörgés a cukorbetegségemre. Nyugtalan voltam. Átláthatatlanná váltak a hétköznapok, az étkezések, mindig mással, másokkal foglalkoztam, magamra sohasem szántam elég időt. Azt hiszem, féltem az egyedülléttől és ezért mindig szükségem volt az emberek társaságára, önbizalom híján pedig a hitre is, hogy engem mindenki szeret.:)
De amikor körbenéztem, éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Hiába zsongtak körülöttem az emberek, hiába udvaroltak a férfiak naponta többen is, hiába zizegtem partiról partira, egyedül éreztem magam. Nem tetszett, ahogyan élek, nem szerettem a mindennapokat és már rosszul voltam azoktól az infantilis, ambíciók nélküli, béna, én központú emberektől...
Megálltam egy röpke pillanatra és tudtam, hogy gyökeres változásokra lesz szükségem. És mindez tényleg csak egy pillanat műve volt. Ma már úton vagyok ezen a változáson. Új lakásba költöztem, új életet kezdtem, és végleg magam mögött hagytam a korábbi gyorsított tempót, az álbarátokat, akiket eddig sajnos komolyan vettem. Boldog vagyok és nem félek az egyedülléttől.:) 

A tapasztalatok feldolgozása még folyamatban, de azt hiszem érdemes volt kicsit megtorpanni, és meglátni, mi az, ami valóban fontos nekem, mi az, amit igazán szeretnék elérni az életben, és kik azok, akik megérdemlik a velem töltött időt.:)


Állj meg egy percre, és nézz körül! Érdemes.

Utóirat:

Legfőbb baklövéseim szinte biztosan a naivitás számlájára írhatóak, de legalább tudom, milyen csúnyán el tud ferdülni egy felállított értékrend és érzem, milyen nagy felelősség szeretni és becsülni az életem.
Vigyázni mindarra, amit imádott családom kincseiből magammal hoztam a nagyvilágba.

DiabGirl

2012. szeptember 8., szombat

Bulihuligán

Nem tagadom, nem egyszer görbültem el bulikban a főiskola alatt és később is néha. :-) És erről sajnos nem csak a barátaim tanúskodhatnak, hanem a szüleim, sőt, néhány egészségügyi intézmény is.
Cukorbetegségem kezdete körülbelül nagylánnyá válásom időszakára datálható. Akkoriban kezdtem szórakozni, „rosszalkodni”. Tudod… egy szál cigi, egy kis konyakkóla, épp csak úgy, ahogyan a nagyok csinálták.

Ez így most elég viccesen hangzik, hiszen mindez manapság már teljesen alapvető a serdülőknél. Mást se látni az éjszakában, csak a részeg, bedrogozott tizenéveseket, akik azt hiszik, így kell bulizni, csajozni/pasizni, élni, miközben elfelejtenek emberek maradni. Na mindegy, szomorú ez, de bizony a mi időnkben még nem így volt.:) Főleg nem vidéken, ahol felnőttem.  A híres kisvonattal jártam a nagyhalászi diszkóba és hajnalban, a percre pontosan 05.00-kor induló busszal indultam haza. :-) Számunkra a buli előtti készülődés igazi szertartás volt, a Júlia Centrál ma is fogalom és nincs olyan velem egykorú szabolcsi fiatal, akinek ne kötődne valamilyen emléke hozzá.
Dohányoztunk és alkoholt is ittunk, de nem úgy, és nem olyan mértékben, ahogyan azt a mai tinik csinálják. Egyszerűen jól éreztük magunkat és imádtuk a Desperadot, a Kiwit és Ganxta Zoleet is. :-)
Persze az ember feszegeti a határait, ha az alkoholról van szó. Én is próbálgattam, mit és mennyit bírok meginni, de mire felvételt nyertem a Nyíregyházi Főiskolára, már igencsak észnél kellett lennem ezen a téren is. Amellett, hogy kontrolláltam az inzulinigényem, és küzdöttem a korábban említett diétákkal, az éjszakai élet, mint újabb fázis is kihívás lett számomra. Nem úgy éltem meg, mint újabb akadályt, sőt. Előfordult, hogy nem is törődtem a cukorértékekkel. De mai fejjel nem is értem, hogy éltem túl azt a sok bulit. :-) 


Drogokhoz sohasem nyúltam és nem csak a cukorbetegségem miatt, hanem mert így döntöttem. Elvből. De az alkohol mindig olyan kézzelfogható volt, hogy sokszor engedtem, hogy elsodorjon a buli, meg a barátok... Jól akartam magam érezni, úgy ahogyan mindenki más. Azt gondoltam, nekem is minden belefér. Cukorbetegen is. Pedig nagyon nem!!!

Az emberi test egy csoda, fantasztikus, ahogyan regenerálódik. De vigyázz, mert minél inkább gyilkolod, annál kevésbé képes segíteni rajtad! Olyan autoimmun betegséggel, mint a diabétesz, sokkal nagyobb a kockázat.
Én mindig vigyáztam magamra, mégis sikerült néha elcsúszni a "jégen"...
Emlékszem, egyszer még kórházba is kerültem. Fél évig laktam albérletben mielőtt felvettek volna a kollégiumba, és a főbérlőm egy buli után rám hívta a mentőket, amikor látta, hogy nem találok a szobámba. :-) Hiába győzködtem a nőt arról, hogy jól vagyok, nem hitt nekem. Másnap a kórteremben arra ébredtem, hogy a szüleim és az öcsém aggódva figyelik ébredező tekintetem. Elég ciki volt... De nem tudtam mit tenni. Hiába voltam észnél ittasan is, és mértem a vércukrom, az orvosoknak már kötelességük volt ellátni engem, és 7,2-es cukorral bevittek a kórházba.
Tényleg nem volt semmi bajom... Csak nagyon berúgtam. :-D

Nohát nem így, öt évvel később ...

Életemben először voltam Sziget fesztiválon. Nem részletezem az egész sztorit, mert kicsit durva, és épp elég, ha azok emlékeznek rá, akik aznap éjjel velem voltak. :-) A lényeg, hogy a Bacardi és a Burn energiaital együttes erővel teljesen kioltotta a fejemben a lámpát. Ha kívülről láttam volna magam, én is aggódtam volna, ahogyan azt a barátaim is tették. Így elvittek a legközelebbi ambulanciára. Reggel infúzióval a kezemben ébredtem. A Szigeten. Gondolhatod. Sci-fi volt. Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor eldöntöttem, hogy többet nem iszom alkoholt. És aztán még sokszor.:) Viszont idővel megtanultam belőni azt a határt, ahol a méregből már épp elég, sőt, kis túlzással, de írhatom, hogy ha úgy alakult, teszteltem a bulik alatt fogyasztott alkoholok hatását a vércukromra.
Nem túl komoly kutatási "eredményeim" végül azt igazolták, hogy nincs az alkoholnak olyan formája, ami jó lenne nekünk, diabéteszeseknek. Elhiheted. Úgyhogy ne idd!!!

A dohányzásra meg soha nem sikerült rászoknom. Pedig néha akartam is. Néha elhittem, hogy az majd megvéd a stressztől. De aztán mindig undorodtam a szagától, aztán magamtól is. Aztán azok szagától is, akik dohányoztak. Ráadásul csúnyán is nézett ki a kezemben, akárcsak buliban a feles pohár. :-)

És ma büszkén mondhatom, hogy bár kifeszegettem a saját, szűkre szabott határaimat, időben búcsút intettem a mértéktelen bulizásnak. És ha visszamehetnék az időben, sokkal korábban megálljt parancsolnék. Mert néha veszélyes volt.
Konzekvencia: ne légy bulihuligán! Főleg ne cukorbetegen. És ha mégis megcsúsztál, inkább válts irányt! A jó zenét józanul is kiválóan lehet élvezni, sőt. :-)


Utóirat:

Sokáig töprengtem azon, hogy megosszam e veled mindezt. Nem voltam benne biztos, hogy ennek helye van egy blogban. De azt hiszem, kár lenne a cukorbetegséget az élet átlagosabb oldaláról megközelíteni.

Fontos.
Facebookon itt követhettek figyelemmel: DiabGirl :))

DiabGirl

2012. szeptember 4., kedd

RumosDiósMézeskalácsos

Imádom a TÚRÓ RUDIT, ez mindigis így volt. Akkor is, amikor gyerekként a kifli közepébe dugtam vagy lefekvés előtt titokban megettem még egyet, és ma is, ha megkívánom. Tudom, hogy nem cukorbetegeknek való. De szerintem ha mást nem is, ezt azért még lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhetem. És egyébként az original 4 g szénhidráttal tartalmaz kevesebbet, mint a cukormentes Update társa. Nem mentegetőzöm, de azért a piros pöttyös az piros pöttyös és kész.:) 

Tegnap találkoztam a boltokban először az új, télváró limitált kiadással. Mézeskalács ízű. És vettem mellé egy rumos-diós bon-bon változatot is, nehezebb időkre.:) Egy ideig a hűtőszekrényből szemeztünk egymással, de ma végre volt lehetőségem megenni mindkettőt. Délelőtt és délután is normális érték alá süllyedt a vércukrom, szinte mélyrepülésben. Ilyenkor rendszerint élek a lehetőséggel, és megeszek valami szívemnek kedveset. Nem a legokosabb dolog, de néha azért jól tud esni. 
Ráadásul ma hiába próbáltam profin kiszámolni a beadandó inzulinmennyiséget, nem sikerült. Szóval a TÚRÓ RUDI minden szempontból kárpótolt a kudarcért:)

Igazából fel sem fogom, hogyan működhet testünk ennyire bonyolultan és összetetten. A legegyszerűbb mégiscsak az lenne, ha a cukorbetegség diagnosztizálása után beállított inzulinmennyiséget csak simán adagolni kellene. Minden számolás, körülményeskedés nélkül. Csodás lenne. Mert hát szúrok, oké, megszoktam, ha be kell adni, hát be kell adni a löketet. De hogy emellett állandóan lavírozzak ebben az egészben, figyeljem mikor kevesebb az érték evés előtt, mikor több, mikor megy fel jobban evés után, és mikor nem, jön e front, ami megzavarja a szervezetem, vagy épp elég hosszan felszívódó szénhidrát volt e az aznapi ebédben vagy vacsorában ahhoz, hogy aztán később ne szédelegjek 3mmol/l-nél. Nos, annyira nem egyszerű a feladat, de legalább minden reggel elmondhatom, hogy „Ma is lesz munkám bőven.” Mert ez munka a javából. És aki hozzám hasonlóan, napról napra küzd a jó értékekért, az tudja csak igazán miről beszélek itt most.

Amit ezelőtt sohasem gondoltam volna, az az, hogy a stressz mennyire romboló hatással van az emberi szervezetre. Megdöbbentő. A diabétesz szempontjából pedig egyenesen kötelezővé kellene tenni a nyugodt, kiegyensúlyozott életet mindenki számára. Saját tapasztalataim is igazolják a tényt, miszerint sem a főiskolás vizsgák, sem az anyagi problémák, de még a szerelem miatti stressz sem éri meg hosszútávon a fáradságot. Tényleg nem. Az embernek egyszerűen fel kell nőni a feladathoz, hogy önmagáért teljes mértékben felelősséget vállaljon. Én ma ezért dolgozom, figyelek, számolok, mérek és tanulom a nyugalmat, a békét. Mert az elmúlt tíz évben nem tettem meg. Nagy hiba volt. Sőt.
Az elmúlt 4 évemet akár katasztrofálisan idegörlő időszaknak is nevezhetném. Mire végigcsináltam az érettségit, a főiskolát, a nyelvvizsgákat, jött a nagy szerelem is. Tudod az, amibe belebetegszik az ember. Én égtem, nagyon. Minden percében. És sajnos itt nem csak a felhőtlen boldogságra gondolok, hanem a mérhetetlen stresszre is. Ne gondold, hogy a szerelmi csalódás azonnal tönkretesz. Csak később, amikor már azt hiszed megnyugodtál és túl vagy a dolgon. Én bizony, éreztem a hatását. De erről majd máskor.:)

Utóirat:
A lényeg, hogy van TÚRÓ RUDI.:) És sok más nagyszerű dolog az életben, amiért érdemes élni.
DiabGirl

2012. szeptember 1., szombat

CranioSacralis 2

Ma újabb craniosacralis kezelésen vettem részt, de ezúttal rosszabb élményekkel tértem haza.

A terápia alatt nyugodt voltam, jobban ellazultam, mint az első alkalommal. Ez abszolút pozitívum, hiszen így én is jobban megéltem a kezelés minden pillanatát. Néha már majdnem elaludtam, annyira megnyugodtak az idegeim.:)
Amikor a terapeuta hosszan nyomkodta a fejemet, egyfajta asszimetriát tapasztaltam. A fejem és a nyakam bal oldalán jobban éreztem az érintéseket, mint a jobb oldalon. Ez egy kicsit zavart, de arra gondoltam biztos így kell éreznem, és csak feleslegesen kattog az agyam. De aztán maradt ez a furcsa érzés, végig a kezelés alatt. Idővel a fél arcom, a nyakam és a vállam elkezdett bizseregni, ami később elmúlt, viszont az első kezelés után jóleső fül- és orrszellőzés a második kezelés alatt eltűnt.
Kicsit szomorúvá tesz, mert kellemetlen, de remélem ez is a gyógyulás része.
A fűlciripelésem nem csökkent, sőt, erősödött is, illetve a kezelést követően a bal fülembe is visszatért a tavasszal jelentkező harangszó. 
Most, két-három órával a kezelés után azonban újra csendesebb a sípolás, elnyom az álmosság, és a bedugult füleim is feszülnek, leginkább a jobb oldalon. A lábzsibbadásról már nem is beszélek.
A mai napon szinte biztosan elindult valami erőteljesebb munka a szervezetemben, mert határozottan érezhető a kezelés hatása.

Az első alkalom óta egyébként sok mindenre lettem figyelmes. Például kissé felgyorsult az anyagcserém és voltak súlyos hangulatingadozásaim. A napi folyadékigényem pedig brutálisan megnőtt. Szerencsére.:)

Kíváncsian várom, mi történik a következő napokban.

Utóirat:

Hiszem, hogy a kezelés pozitív hatással van rám, de azért néha aggódom, vajon sikerül e visszaállítani elveszett belső egyensúlyomat, és valahol legbelül van bennem egy adag szkeptikusság is, amit nagyon nehéz legyőzni.:) Ezért elmentem dokihoz is, most már az orvosi vizsgálatok sora is elkezdődött, azt hiszem, így vagyok a legnyugodtabb. Legfeljebb kiderül, hogy nincs semmi bajom, csak többet kell pihennem és vissza kell venni a tempóból.

DiabGirl