Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. augusztus 26., vasárnap

Hogyan egészségesebben?

Ma kiváló napom volt, legalábbis a vércukorértékeim szempontjából. Reggeltől estig tartottam a diétát, fegyelmezetten mondtam nemet minden olyan ételre, aminek szénhidrátértékét szemre nem tudtam kiszámolni. Pedig borzasztó nehéz volt itthon, anya főztjének ellenállni.:)

Mivel a kalóriaszegény élelmiszerekből most nem volt túl nagy választék, nem mondanám, hogy kiadós vasárnapi reggelin, családi ebéden és vacsorán vagyok túl. Inkább csak néztem, ahogyan az öcsém és a szüleim jóllaknak a finomságokkal, nagymamámról nem is beszélve.:)
De vajon sajnáljam-e, hogy nem vettem magamhoz a rántott húst, a fasírtot vagy a pörköltet a tésztával? Na és az isteni desszert?  És a délutáni, családi nassolás a tv előtt? Vajon tényleg áldozat tőlem az, hogy megvontam magamtól ezt az íz élményt?
Ha jobban belegondolok, annyira nem.
Előszöris, jók voltak a vércukorértékeim. Másodszor, jó volt a közérzetem. Harmadszor pedig, lelkiismeret furdalás nélkül feküdhetek le aludni, és büszkén veregethetem a vállam, hogy majdnem mindent megtettem magamért ezen a napon. És a craniosacralis kezelést se felejtsem, melynek eredményességét maximálisan támogattam eme fegyelmezett hozzáállásommal.:) Szóval dupla taps. Nekem.
A kötelező diétámat már a diagnózis felállítását követően is igyekeztem kiegészíteni a dietetikusok által annyiszor emlegetett zöldség és gyümölcs „lavinával.” Most a teljes váltásra törekszem. Lassan, de biztosan felcserélem végre a sok zsíros, szénhidrátban gazdag és szervezetünket megterhelő ételeket a könnyű, vitamindús táplálkozásra. Egyáltalán nem egyszerű elhagyni a gyorsan elkészíthető, egy perces menüket. De ha belegondolok, egy gyümölcsturmixot sem kerül több időbe elővarázsolni, mint egy szalámis szendvicset, nemde?:) Minden tervezés kérdése, ami nekünk, diabéteszeseknek majdhogynem kötelező. A szénsavas és koffein tartalmú üdítőket sikeresen elhagytam, bár a telt aromájú, csodás illatú kávéktól még elgyengülök néha. Nem baj, nem megy minden azonnal, nem kell mindenről egyszerre lemondani. A szervezetnek szüksége van egy kis időre a váltáshoz, főleg akkor, ha valamihez nem napok, hanem évek alatt szokott hozzá. Mint én a kávéhoz, vagy az imádott tejhez. Nem is tudom, hogy fogom a tej isteni ízét is likvidálni az életemből. Hiába a rizstej, a szójatej, a mandulatej vagy a laktózmentes változat. Egyik sem érhet az igazi tej  nyomába. Viszont felnőtt korban már nem túl egészséges. Legalábbis rengeteget olvastam erről és a saját tapasztalataim is mindig megerősítenek ebben. Persze attól még határozottan imádom. Emlékszem, gyermekkoromban minden nap toltam az arcomba a frissen fejt tejet, amit nagymamám hozott a faluból.:) Vasárnapi ebédhez is szívesen fogyasztottam, ha lehetett, a hússal együtt. Ma már nem kérnék zsírosat reggelire sem, de sovány változata a szívem csücske lett.
Egyébként túl sok húst sem eszem. És nem a „vega-véna” beszél belőlem, csak egyszerűen már nem  mindig ízlik annyira.
És akkor most azt kérdezed, mégis mit eszek?:)

Az, hogy zsíros kekszeket, üdítőket, cukorkákat és guargumis pudingokat vagy joghurtokat nem veszek le a boltok polcairól, ugye egyértelmű.  Nemcsak a cukorbetegségem miatt, hanem mert ezeknek az alapvető szemétkupacoknak majd 80 százaléka tele van cukorral és tartósítószerekkel, ami ugye nemhogy nekem, de senkinek sem használ. És kezdjük ott, hogy hiába enyhítik az éhségedet egy kis időre, attól ezek még nem táplálékok. Csak simán szemét.
Ha enni szeretnék, teljes kiőrlésű kenyeret, sovány sajtokat, cukor- és guargumi-mentes joghurtokat és lédús paradicsomot, paprikát vagy uborkát keresek a boltokban. Főzéshez a durumtésztát, rizst, rozslisztet, magvakat, csírákat, esetleg sovány tejszínt vagy tejfölt és finom fűszereket használok, amivel nagyon markánssá lehet tenni egy-egy fogást, még hús nélkül is. Ráadásul sokkal olcsóbb egészségesen vásárolni, főzni és enni.:) Butaságnak tartom azt, amikor valaki azt gondolja, hogy egészségesen csak azért nem étkezhet, mert sokba kerül. Igen, ha diétás csokoládékat, fagyasztott gyümölcsöket vagy extra-bio vackokat keresel, otthagyhatod a fél fizetésed. Vagy akár az egészet is, ha annyira ínyenc vagy. Ezek mind nagyon finomak, és bő a választék, viszont egyáltalán nem sokkal egészségesebbek „original” társaiknál, csak jó a marketing.
Inkább találj egy barátságos, lakóhelyedhez közeli, klassz kis piacot, ahol mindig friss, üde gyümölcsök, zöldségek és jó minőségű magvak, saláták vannak. És még húsok is, ha szereted.:)

Utóirat:
Azért nem mondom, hogy minden alkalommal tiltakozom édesanyám menüi vagy az ízletes éttermi fogások ellen. Engem is térdre kényszerít olykor az étvágy.:) De ha tehetem, inkább a reform konyhát választom. Egészségesebb és a szénhidrátokat is könnyebb kiszámolni. Próbáld ki Te is!:)

DiabGirl

2012. augusztus 22., szerda

CranioSacralis 1

Sokat olvastam már alternatív gyógymódokról. Azt nem vallom, hogy hittem is benne, mert bár majdnem minden olyan gyógyteára, tablettára vagy masszázsra költöttem már a pénzem, amiről úgy gondoltam, hogy segíthet a cukorbetegségemen vagy egyéb problémáimon, mégsem voltam soha olyan lelkes, amennyire kellett volna.
Ma egy számomra eddig ismeretlen kezelési formát próbáltam ki, amiért még lelkesedem is.:)
Hogy mégis miért?
Körülbelül 5 hónappal ezelőtt halk csengést hallottam meg a bal fülemben. Pánikszerű volt a reakcióm. Nem volt súlyos a helyzet, inkább csak kellemetlen, de mire hozzászoktam már a jobb fülem is sípolni kezdett kicsit. Olyan frekvencián, mint egy televízió…  na ezt nem tudom megszokni, de nem is akarom. 

Tavasszal hónapokig  betegeskedtem, többször begyulladt a fülem, a torkom.. Gyulladás volt az egész szervezetemben, és persze sorra szedtem a felírt antibiotikumokat. Sokáig nehezebben lélegeztem az orromon keresztül és a fülem is bedugult időnként. Szerintem egy nem megfelelően kezelt gyulladás lappanghatott a háttérben, vagy akár az alig egy éve történt autóbalesetem, ahol agyrázkódást szenvedtem. Nem beszélve a munkámról, amiben állandó, hangos zene mellett dolgoztam egész nyáron, sőt egész évben. 
Mindenesetre utána olvastam a fülzúgásnak, vagy tinnitusnak, és szinte minden fülbetegségnek a kezelési módokkal együtt. Mindenhol volt egy-egy cikk a diabéteszől, hogy ez akár szoros összefüggésben lehet a fülcsengéssel, hiszen alapvetően a vérkeringés romlása okozza azt, és ugye nekünk, cukorbetegeknek mindenekelőtt erre kell nagyon figyelnünk.
Böngészés közben bukkantam rá a craniosacralisra, mint életminőséget javító, immunrendszert erősítő, stresszcsökkentő kezelési formára. Felkerestem azt a helyet, ahol Magyarországon először kezdték ezt tanítani és alkalmazni, bízván abban, hogy profik és tudják, mit csinálnak.
Nos.. tudják.

A terápia egy bizalmas beszélgetéssel kezdődött, ahol a terapeutámmal megbeszéltünk mindent, ami a kezelés szempontjából fontos lehet.
A kezelés maga nem volt fájdalmas inkább kellemes. A lábamtól a fejemig érintett meg több ponton is a terapeuta, mely érintésekre különbözőképpen reagáltam. Kellemetlenebb érzés, szédülés és elgyengülés a gyomortájékon jelentkezett. Illetve amikor a koponyámnál hosszabban időztünk, volt egy fogás, amiben úgy éreztem mintha a terapeuta belenyúlna a fejembe és megfogná az agyamat.:) Persze ez nem így történt, vagyis remélem…:)
Mindenesetre egyáltalán nem bánom, hogy elkezdtem ezt a kezelési formát, mert már az első alkalom után pozitív eredménye lett. Egészen más, mint általában a masszázs, csontkovácsolás, tulajdonképpen semmi köze hozzájuk. Az alkalmazott mozdulatok érzékenyek, nincs testre ható fizikai erő. Maximálisan hiszek abban, hogy a kezelés előbb-utóbb beindítja a szervezetem természetes öngyógyító mechanizmusait.
Kicsit szédültem és fájt a fejem is aznap, de csak tompán és abszolút elviselhető volt. A fülzúgásom nem javult, sőt erősödött is, de a hozzáértők szerint ez a normális, így hát csak remélni merem, hogy hamarosan elköszönhetek végre tőle.  Viszont nagyon nagy lett a folyadékigényem, ami azért nagy szó, mert eddig még soha nem tudtam rendesen inni. Nem csak azért, mert nem éreztem magam szomjasnak, hanem mert nem is kívántam a vizet, tulajdonképpen írhatom azt is, hogy rosszul voltam tőle. De a kezelés óta iszok.. iszok.. iszok.. a terapeutám elmondta, hogy a craniosacralis elsősorban abban segít majd, hogy elinduljon minden eddig blokkolt, de egyébként szükséges folyamat a szervezetemben. Gondolom, az én esetemben a dehidratáltság lehet az egyik legnagyobb gond, amivel először meg kell birkózni, s csak ezután lehet pozitív élettani folyamatok beindításáról beszélni.
Az eddigi, kissé nehéz orrlégzésem, és füldugulásom a kezelést követően azonnal megszűnt, ami látványos eredménynek mondható.
Kíváncsian várom a következő alkalmat. Addigis tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás, kerülendő a  húsok, tojás és finomított cukor fogyasztása is, illetve a szauna, szolárium, valamint a kimerítő testedzés. Végülis érthető. A szervezetem épp készül magához térni.

Utóirat:

Ha érdekel a téma, bővebb információt például itt olvashatsz róla: www.masszazs-magazin.hu

 
DiabGirl

2012. augusztus 16., csütörtök

Mert az egó...

Ma reggel tök jó értékekkel ébredtem, ezért délelőtt azt gondoltam, hogy egy Costa Coffee-s tejeskávé simán belefér a napomba inzulin nélkül is. Nos, azt hiszem, túl vagány voltam, mert a vércukrom azonnal 19,0-re ugrott fel. Írhatnám azt, hogy én ezt nem is értem… De az a helyzet, hogy nagyon is értem. És amikor a kávémat iszogattam, végig tisztában voltam azzal, hogy amit teszek, az én-ellenes cselekedet. Csak nem akartam tudomást venni róla, mert könnyebb elhinnem, hogy nekem ehhez az egész diabéteszhez az égvilágon semmi közöm, hogy reggel szúrok, délben és este is szúrok, és mérek napközben, ha kell. De amúgy ennyi. Lapozhatunk.

Sokszor "csipegetek" meggondolatlanul. Többször előfordul, hogy becsúszik egy-egy gömböcske fagyi, vagy egy pohárka tejszínes kávé vagy bármi, aminek én éppen akkor nem tulajdonítok jelentőséget. Amiről azt hiszem, bőven belefér a napomba inzulin nélkül is. És  egyszerűen képtelen vagyok az agyamban tudatosítani, hogy ez NEM IGAZ. De vajon mi az oka ennek?
Lustaság? Szégyen? Szégyen mások előtt, vagy esetleg magam előtt? Szerintem egy kicsit mindhárom állítás igaz.
Lustaság, mert tényleg csak 2 percig tart belőni pár egység inzulint, amikor kell.
Szégyen? Nos, ezt egy kicsit bonyolultabb definiálni.
Ahogy egy korábbi bejegyzésemben említettem már, az elmúlt tíz évben még soha nem sikerült remegő kezek nélkül használnom a tollam vagy a vércukormérő készülékem, amikor idegen emberek vettek körül. Kellemetlen érzéssel tölt el, ezért igyekszem elvonulni a mosdóba, fürdőszobába, ahova éppen tudok. De pontosan nem tudom, hogy önmagam szégyellem-e mások előtt, amiért ezeket a cuccokat egyáltalán használnom kell, vagy csak így tartom ildomosnak?
Nos, igen, illem.:) Ez valószínűleg az egóm szülte indok.
„Inkább arrébb megyek, mert nem akarok más embereket sokkolni a tű és egyéb eszközeim látványával.. Végülis ki tudja, hogyan reagálnának a történetre?”  - szoktam mondogatni. Mert amúgy nyilván semmi bajom nekem ezzel, simán beadom én bárhol bármikor… de a többi ember… Aha.:) Érdekes ez. Főleg így leírni. Hogy mennyire képes az egó irányítani, mennyire fenn akar tartani egy látszatot a tökéletes egészségről, harmóniáról mások előtt! És azt hiszem, az egóm hiteti el velem is sokszor, hogy nincs itt semmi tennivaló. (Például amikor képes vagyok semmit sem enni, csak mert idegen emberek között vagyok és nem tudok elvonulni mérni meg lőni... aztán kapkodom a szőlőcukrot. Idióta.)
De hogy önmagam szégyellem-e? Talán nem is mások előtt. Inkább saját magam előtt. Hogy nem sikerült még teljesen azonosulnom ezzel az állapottal, ezzel a feladattal… hogy nem csinálom maximálisan jól azt, amit kellene. Kicsit talán lázadok is. Mindig. Magam ellen, mások ellen. Itt legbelül…
Pedig, ennyi hosszú év és pozitív-negatív tapasztalatok tömkelege után talán ideje lenne felébredni.

Hé, Te gyáva némber! Cukorbeteg vagy! Ennyi. Vállald fel, hiszen így vagy kerek egész! Fogadd el, és élj vele boldogan!

Igen. Az vagyok. :-)


Utóirat:

Osho: Az ego könyve.
Ebben a témakörben kincs. Kissé nyersen, de fantasztikusan leírja véleményét az elménk, az egónk működéséről. Pontosan elmagyarázza, miként befolyásolja gondolatainkat és tetteinket az elme, mit és miért gondolunk úgy, ahogy, és hogy miképpen lehet átvenni a hatalmat az egó felett. Ajánlom figyelmedbe!;)

DiabGirl

2012. augusztus 10., péntek

ReSzocializálódás

Miután kiderült, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok, az osztálytársaim, barátaim érdeklődéssel figyelték a helyzetem. Hozzám és a családomhoz hasonlóan többnyire alig olvastak, hallottak ilyesmiről. Sokat segített a "re"szocializálódásban az, hogy ez az egész nekik is új volt és nekem is, így kezdetben együtt fedezhettük fel ennek jó és rossz oldalait egyaránt.

A mi kis ibrányi középiskolánk nem volt túl nagy, sőt. Úgy indultunk nap, mint nap tanulni, mintha második otthonunkba mennénk. Mindig szeretettel fogadtak bennünket a tanárok, a takarító nénik, a konyhás nénik és a büfés bácsi is.:) Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád. Aki ismer engem, és akivel ugyanabba a gimibe jártam, most bizonyára egyetért velem. Semmi sem volt túl bonyolult, csak a szimpla serdülőkort éltük.
Emlékszem, az utolsó évben  épp bálkirálynőt választottak a farsangi mulatságra, amikor bent feküdtem a belgyógyászaton. Az osztálytársaim bejöttek hozzám a kórházba, és személyesen osztották meg velem a hírt, hogy én lettem a bál szépe. Nagyon boldog voltam.:) Amikor hazaértem teljesen lefoglalt a készülődés, a ruhám, a gondolat, hogy én legyek a leggyönyörűbb hercegnő. Nem igazán figyeltem oda az evésre, vagy hogy mit mikor hogyan kell ezentúl csinálnom. Ha édesanyám nincs ott mellettem, semmit nem tudok megtanulni. Ha Ő nem tartja bennem a lelket, mára már biztosan elvesztem volna a süllyesztőben.
De itt vagyok. És nagyon szívesen emlékszem vissza a kezdetekre.:)

Amikor a kórházból visszakerültem az iskolapadba, fura volt az új helyzet. Nem mertem a "kis táskám" nélkül elmenni sehova, még mosdóba sem. Mert hát ki tudja, mikor van szükség az inzulinomra, vagy mikor kell cukrot mérni. Tudatosan figyeltem oda magamra, és kértem tanáraimat, hogy tegyék ugyanezt. Az osztálytársaim ismertek évek óta, tudták és elfogadták az új helyzetet, és egyáltalán nem néztek rám ferde szemmel. Legalábbis így emlékszem.:) A suliban teljesen egyedül képviseltem a diabéteszesek táborát, ennek ellenére a menzán is nagyon segítőkészek voltak velem. A „konyhás nénik” (ahogyan mi neveztük őket:) minden ebéd alkalmával elkészítették nekem az aznapi menü cukormentes változatát. Sőt, sokszor beszereztek nekem néhány gyümölcsöt az adott desszert helyett. Szívet melengető érzés erre a kedvességre visszagondolni.:)
A testnevelés órákon sem volt probléma, Bene tanár úr mindig a segítségemre volt. Sőt! Azt, hogy az anyagcsere betegségem időben észrevették, és az orvosok időben kezeltek az inzulin beállításával, részben (nagy részben) neki is köszönhetem. Elsők között lett figyelmes a hirtelen fogyásra és a mértéktelen folyadékfogyasztásra, s tanácsolta egy vérkép felállítását. Aggodalma be is bizonyosodott. Persze aztán jöttek a találgatások, hogy vajon miért lettem cukorbeteg? Utólag viccesen hangzik, de akkor nagyon komolyan gondolták egyesek, hogy anorexiás lettem, és egyértelműen a táplálkozás zavar okozta a bajt. Tudni illik, akkoriban kitaláltam, hogy modell leszek. Első szépségversenyeimen indultam, ami egyébként okozhatott akkora stresszt, hogy akár hozzá is járulhatott a történethez, de alapjában véve semmi köze nem volt hozzá. Inkább a sok feladat, amit akkoriban felvállaltam magamra. Nos, azt kellett volna végiggondolni. Készültünk a szalagavatóra, tanultunk az érettségire, a jogosítványom megszerzése is folyamatban volt, táncórákra jártam, és persze a mindennapi teendőknek is maximálisan eleget akartam tenni. Véleményem szerint ez a fajta sok(k) váltotta ki az immunrendszerem meggyengülését, de igazából sosem kaptam a "miért"-re pontos választ senkitől.

Mindenesetre a beilleszkedéssel sosem volt gondom. Később, a főiskolán sem. És ezért mindig hálás leszek mindazoknak, akik szeretettel vettek körül és segítettek nekem.:)

Utóirat:

Azt hiszem, örülök, hogy nem pici gyerekként kellett szembenéznem ezzel a feladattal. És nem csak magára a betegségre gondolok, hanem a beilleszkedésre is. Több helyen olvasom, mennyire rugalmatlanok ma az óvodák és az iskolák ebben a tekintetben… Vajon tíz évvel ezelőtt, más környezetben hogyan oldottuk volna meg mindezt?

DiabGirl

2012. augusztus 8., szerda

DiabDiagnózis

Emlékszem, amikor tíz éve kórházba kerültem a cukorbetegség gyanújával, még fel sem fogtam mi történik velem. Igazából fogalmam sem volt arról, mit jelent cukorbetegnek lenni. Soha nem láttam tűket, vércukormerő készüléket. Soha nem számoltam kalóriákat és nem tudtam, hogy az ételeknek szénhidrát-tartalma van. Még idős néniket és bácsikat sem láttam ezzel a problémával, cukorbeteg gyerekekről meg pláne nem hallottam. Minden új volt. Mégsem töltött el félelemmel a gondolat, hogy ezentúl máshogyan kell élnem. Igaz, amikor először kellett magamba szúrnom a tollamat, kissé megrettentem, de azt hiszem a kezdetekben ez volt az egyetlen sokkoló pillanat. Az új helyzethez képest elég jól viseltem a tényt, hogy tulajdonképpen vége az eddigi életemnek. A kórházban meghallgattam a dietetikust, az orvost, a nővérkét, tudomásul vettem a feladatokat, tennivalókat és hazamentem. 

Otthon aztán elkezdtem megélni mindazt egyedül, amiben egy hétig segítséget kaptam. Reggeli mérés, számolás, evés, szúrás, délelőtti mérés, evés, szúrás, majd következett az ebéd, az uzsonna, a vacsora, míg végül lefekvés előtt is mérnem, s néha ennem is kellett. Rutinszerű volt az egész, alig figyeltem oda bármire is. Édesanyám rengeteget segített abban, hogy a mindennapjaim a lehető leggördülékenyebben menjenek. Tulajdonképpen együtt mértünk, számoltunk, ettünk, mintha újra gyerek lettem volna, pedig már majdnem elmúltam 18 éves. Igen, újra tanultam élni, elfeledtem mindazt, ami addig volt, s nyitottam egy teljesen új fejezetet.


Utóirat:

Nem voltam túlzottan elkeseredve, amikor megtudtam a diagnózist, pedig velem egykorú diabéteszeseket nem ismertem, és csak idős néniket és bácsikat láttam a kórtermekben is. De valószínűleg csak a tudatlanságom állt a nyugalom hátterében. És azok a híres celebek, akikről később olvastam, hogy hasonló terhet cipelnek velem együtt. Például Erős Antónia, Hevesi Tamás vagy Kovács Áron.

De vajon gondoltátok volna, mennyi világhírű sztárt érint(ett) még a cukorbetegség? Elvis Presley, Sharon Stone, Halle Berry, Elizabeth Taylor, Johnny Cash és még sorolhatnám.

DiabGirl