Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2016. július 22., péntek

C h a l l e n g e

Most meg az van, hogy sok a bázis. Visszavettem 20%-kal, mert az elmúlt két napban szinte nem is adtam gyorshatásút a kajához, annyira szédültem néha. A mérések meg bizonyították, hogy a bázisinzulin működik önmagában is, mint az állat. :-)
Szóval épp csak stabilizálódtam a nagy hyperglikemiák után, épp csak megnyugodtam Máltán,  
már itt is a következő  c h a l l e n g e. 

Megjött a menszeszem. És ez mindig beleköp a levesembe. :-)
(Nem mellesleg, visszatérve Osloba szokatlan hőség várt, ami szintén lefelé tornázza a vércukromat...)

Megfigyeltem már néhányszor, hogyan változik a szervezetem cukoranyagcseréje a külső körülmények hatására. És kifejezetten érdekes, hogy a diabétesszel annyira szenzitívvé váltam ezekre a hatásokra, mintha csak megélném, amikor a kis sejtjeim csatába mennek, túlélnek vagy épp örülnek valaminek. Legutóbb a hidegfront okozott pluszmunkát, most meg épp ellazulunk a menszesz alatt... Ilyet...:-D

Elég nehéz megtalálni a közös hangot. De nem is csodálom. 
Ha csak arra gondolok, mennyit számít a megfelelő táplálék - és folyadékfogyasztás ahhoz, hogy testem egészségben és úgy egyáltalán életben maradjon, igazi kihívásnak tekintem pótolni egy évek óta nem működő szervem munkáját. Mert a test egy csodálatosan működő rendszer, ahol mindennek megvan a pontos helye, ideje, szerepe. Minden kapcsolódik mindenhez és minden nanomikron' részlet és ezredmásodperc tökéletesen ki van találva az élet optimális fenntartásához. A testen belül nincs kérdés, ott nem gondolkozik senki a következő lépésen. Egyszerűen csak működik, ahogy kell.
Na ezt utánozni..... igazi  c h a l l e n g e.

Tanulhatok fejben számolni, képleteket gyártani, ötéves tervekben élni, vagy le is doktorálhatok, hogy őrizzem testem egészségét, akkor sem tudnám kopizni ezt a tökéletességet. 
De legalább kezemben az eszköz: adhatom az inzulint, mérhetem a vércukrom, és ellenőriz(tet)hetem a testem állapotát. Hála és köszönet.:-)

Nem is tudom mi tévő lennék, ha egyszercsak kapnék egy csodabogyót... Egy olyan bogyót, ami nélkülem is elvégzi azt a sok feladatot, ami a diabétesszel jár. Mint egy vérnyomáscsökkentő. Csak beveszem reggel és kész is az egész nap... a vércukormérések... a kalkulációk... a tervezés... az inzulinadás... a kontroll... és a százezer külső behatás menedzselése... Talán a sejtjeim is boldogabbak lennének.:-D
És ha kapnék egy új és működő hasnyálmirigyet?
Lehet, hogy unatkoznék? :-D Na jó, azért az enyhe túlzás. 
De biztosan nem lennék ennyire szoros és tudatos kapcsolatban a saját testemmel. :-)

ui: Most figyelek. Kicsit magasabban, 10 mmol/l-en állok, de legalább stabilan, és jól is érzem magam. Meglátjuk, mi történik, ha a piros napok eltelnek... 
Valószínűleg visszaemelem a bázist az eredeti felállásba.

És figyelek tovább... :-D

üdv,
DiabGirl

2016. július 10., vasárnap

StresSz

Végülis elmentem dokihoz a magas vércukraim miatt, mert kicsit féltem a ketoacidózistól, és mert már igazán kimerült voltam ebben a végtelen totó-lottóban... de szerencsére kiderült, hogy a szervezetem nincs akut veszélyben.
Szóval más ötletem nem maradt, cseréltem a Humalog-ampullát, bízva a "friss hatásban". :-D
Mivel aznap utaztam is, nem tudom pontosan, hogy ez az inzulincsere, vagy a hideg frontból való szabadulás volt-e a kulcs, de szépen stabilizálódtak az értékeim. :-)

Aztán gondoltam, van itt azért még mit górcső alá venni, ha épp logikát keresünk a vércukorszint extrém emelkedése kapcsán, és eszembejutott a STRESSZ. Igaz, nekem nem játszott az elmúlt időszakban (kivéve persze a huszas milimolok láttán rámtörő idegbajt :-D) , de azért van mit írni róla...

A stressz önmagában nem betegség, viszont ha nem fordítunk kellő figyelmet arra, hogy jól kezeljük a számunkra megterhelő mentális (pl. párkapcsolati-, munkahelyi konfliktusok) és/vagy fizikai (pl. sérülések) helyzeteket, akkor a tartós stressz hatására akár meg is betegedhetünk. 
Szóval kezdjük is ott, hogy mindez lehet akár rizikófaktora is a cukorbetegség kialakulásának. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden stresszel élő ember előbb-utóbb diabéteszes lesz, csupán azt, hogy ha megvan a genetikai hajlam és esetleg más kockázati tényezők is jelen vannak az életünkben, a stressz felgyorsíthatja a folyamatot.
Normális esetben, a stressz hatására a szervezet ún. válasz akcióba lép, ennek során számos úgynevezett stresszhormon szintje emelkedik, ezek segítik a sejteket a megfelelő energiaellátásban, mely döntően zsírból és szénhidrátból származik, tehát a vércukorszint emelkedik, és a glükóz a sejtekbe be is jut.
És mi történik velünk stressz hatására, ha diabétesz is van?
Sajnos a mi szervezetünkben ez a stresszválasz nem működik megfelelően, hiszen az inzulin nem képes a sejteket extra energiához juttatni, ezért a glükóz szintje megemelkedik a vérben. Mivel sokszor a stressz hosszú időn keresztül jelen van, a stresszhormonok sokáig termelődnek, így a folyamat szinte krónikussá válik. Arról nem is beszélve, hogy a kedvezőtlen körülmények hatására hajlamossá válunk elhanyagolni magunkat, a diétát, a rendszeres méréseket... én legalábbis voltam így már vele.
És mindez nemcsak súlyos pszichológiai, hanem élettani következményekkel is járhat.

Honnan tudjuk, hogy benne vagyunk?
Testünk mindig figyelmeztet és reagál is az észlelt veszélyekre. Ezért érezhetünk: fejfájást, emelkedett pulzust, magas vérnyomást/vércukorszintet. Ezért tapasztalhatunk emésztési zavarokat, hányingert, szédülést, túlzott étvágyat vagy étvágytalanságot, hátfájást, nehézlégzést, szorongást és/vagy pánikrohamot, és küszködhetünk alvászavarral is. (A felsorolást nem is folytatom...)
Szóval cukorbetegség ide vagy oda, érdemes megtalálni a számunkra legmegfelelőbb stresszoldási módszert, az tuti!

------» A sport, illetve a rendszeres relaxáció kombinációja általánosan javasolt, és jól bevált stresszoldó módszer, hiszen nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is erősíti a szervezetet.
Igaz, a mai rohanó világban nagyon nehéz időt és energiát szánni a pihenésre, de nem lehetetlen. Ha nem pillanatnyi megoldásokban, hanem hosszútávú célokban gondolkodunk, meg fogjuk találni azt a napi egy órát valahol a sokminden között.:-)

Ha mégis mindössze perceid maradnak a 24 órából, kérlek tanulj meg legalább egy légzéstechnikát. 
Miért fontos a megfelelő légzéstechnika stresszhelyzetben? Mert meghatározza a vérnyomást, a pulzusszámot, az anyagcserét, az emésztést, sőt az összes szerv működését, valamint az általános hangulatot és idegállapotot is. És mert semmiféle segédeszközt nem igényel, csak némi nyugalmat.

Meditációs technikákból hoztam neked az alábbi gyakorlatot, hidd el működik, akkor is, ha csak 3 perced van leülni a metrón. :-) Íme:
Lassan szívd be a levegőt az orrodon, és lassan engedd ki a szádon keresztül. Ismételd ezt a ritmust legalább 5 percen keresztül. Még hatékonyabb, ha belégzéskor előre tolod a hasad, és a vállaid nem engeded megemelkedni, így a tüdőd jobban megtelik levegővel.

De nagyon sok más, igazán jó relaxációs módszer létezik ám, úgyhogy megéri kicsit utánajárni a neten... vagy elmenni jógázni, és megtapasztalni saját magad. ;-)


Én pl. rajongok a jógáért.
Írok majd róla. :-)

Addig is le a negatív stresszel!------------------------------»

Ui: Írtam negatív, mert azért nem árt tudni, hogy a stressznek bizony létezik az a pozitív-életmentő-motiváló változata is, ami nagyban segíti kitűzött céljaink elérését, és úgy általánosságban a túlélést. Fordítsunk hát erre több energiát, és védekezzünk a negatív körülmények ellen.:-)

Üdv,
DiabGirl

2016. július 4., hétfő

LogikátLAN?

Szeretnék már végre írni egy bejegyzést arról mennyire szuperkirályhős vagyok.
Szeretném már látni a sok befektetett energiám eredményét... és azt leírni nektek, mennyire szuperkirályhős a diétám, meg az inzulinjaim. Ja meg én ugyebár. :-D Készültem is már... 
Erre...

Két napja nem tudok lejönni a 18-20 mmol/l-ről. Már megint.
Igaz, ma reggel 10-el ébredtem, ami kihozott "zombiland"-ből, de a 18 csak visszatért ebéd után, szóval... hagyjuk is.
Pedig próbáltam már mindent. Kétóránként mérek, igyekszem elég vizet inni, alig eszek szénhidrátot, gyorsat meg egyáltalán nem... beadom az inzulint... Mi más?
Várok.

Néha előfordul, hogy a sok szerencsétlen próbálkozás után már magamba gubózok és beszélni sincs kedvem senkihez. Depressziónak nem nevezném az érzést, inkább amolyan indulatmentes "Mindenki menjen a pics@ba, hogy ez a sz@r se akar sikerülni."... Ha érted , mire célzok. :-)
Hogy ez kicsit dühösen hangzik? Igen. Az.
Minden nap reggeltől estig kalkulálok a cukorbetegséggel, agyonszámolom magam, aztán néha így, néha úgy, de azért valahogy mindig sikerül a kontroll és átlátom, ami történik. Viszont most nem látok semmit. Főleg logikát a történetben. 
Így se, úgy se.

Tanácstalanság van.
Begubózok. Egész nap teszek-veszek, dolgozok, vagy takarítok, pakolok, mosok, vasalok és/vagy olvasok, és/vagy rendezgetem a fényképeimet, vagy főzök, vagy kimosom-megszárítom a hajam... Mindegy csak egyedül legyek. Mindeközben a telefonom két-három óránként jelzi, ha ideje vércukrot mérni. Várok. De újabb és újabb tizennyolcak meg huszak jönnek, én meg újabb és újabb tennivalót találok magamnak. 
És gondolkodom. 

Nézzük mit lehet górcső alá venni:
- rossz az inzulin? Megfagyott? Megfőtt?     
NEM. Lecsekkoltam. Tényleg. És vigyázok is rájuk. Óvom őket a napfénytől, hőségben hideg üdítőt kapnak a táskámba, és az otthoni hűtőszekrény hőmérsékletét is mindig ellenőrzöm. Kristálytiszták az ampulláim, bár a Humalogot még tesztelem azért, ki tudja. De a bázis tuti oké.

- adtam elég inzulint?                                    
IGEN. Pedig ebben nem vagyok jó. El tudom csalni itt-ott, mondván, az elég lesz... de most tényleg beadom még azt is. 

- megjött a menszeszem?                               
NEM most.

- valami furát ettem?                             
IGEN. tulajdonképpen kaptam egy bazinagy ajándékkosarat a páromtól, tele cukormentes édességgel... :-D Szóval ettem másfélét, igen, de már azt is kiiktattam a menüből, úgyhogy PIPA.

- elnéztem a szénhidrátértéket?             
IGEN, elszámolni mindig lehet. Főleg az új cukormentes édességeket. Itt -ott egy kis polialkohol, meg fruktóz, azt meg Isten tudja, hogyan számolták ezt ki a gyártók... de mostmár  nem próbálkozom, hanem bombabiztosan mérlegelek a jól ismert ételekkel, úgyhogy ez is PIPA.

- valaki csúnyán nézett rám?
NEM. Oké, csak viccelek. De ha érzelmileg instabil vagy, ez is kihozhat a balance-ból.:-)

stresszelek?                                         
NEM. Habár, az utazás maga stresszes, akármennyire megszoktam. Én meg utazok, mint állat. Szeretek repülni, szeretek utazni... de...
... az időjárásra nem figyeltem volna?
Elvégre nagy frontok vannak. Meg jön a hőség, jön a nyár. 
IGEN, ez lehetséges.


Az Oslo-Budapest-Málta légvonalban jól keresztbemetszi Európát. Én meg ott repdesek fel, s alá. Majdnem minden héten. 

A szervezetem meg rosszul reagál a frontokra, szóval ha csak a júniust nézem, meg vagyok győzve az igazamról: 
Máltán 28 fok volt, 
Pesten majd megfulladtam a 37 fokban, 
Osloban meg 19 fokos hűs nyári levegő várt... 
Hm.
Itt lehet a bibi. Mégsem olyan logikátlan.

De még mindig hadilábon állok a megoldással.... :-D
.... úgyhogy köszi, ha megírod a véleményed.

üdv,
DiabGirl

2016. június 2., csütörtök

NaplózZunk?

Egyszer így, egyszer úgy.

Legalábbis nálam valahogy nem akar működni ez a rendszeres jegyzetelés. Sokszor szívből kívánok magam mellé egy személyes diéta-felügyelőt, aki non-stop kontrollálja a tennivalókat. Te is?
Pedig nem egy bonyolult feladat ez, sőt, én egyébként kifejezetten imádok adminisztrálni/rendszerezni. De néha valahogy viszketek a sok kötelező tennivalótól, és ha a méréseket, szúrásokat, fejben matematikát esélyem nincs elkerülni, hát próbálom a naplózást kiiktatni az életemből. :-D
Jó kifogás.

Még akkor sincs igazam, ha egyébként fejben törekszem a rendszerességre.
Hogy miért?
Mert elég kellemetlen tud lenni az élet diabétesszel, ha nem tudjuk mit csinálunk. Adjuk az inzulint itt meg ott, mérünk ekkor meg akkor, sportolunk meg bulizunk ezen meg azon a napon, utazunk erre meg arra és stresszelünk is így vagy úgy. Oké. És hogyan hatott mindez a vércukorszintünkre?
Napló nélkül nekem halvány, de még lila gőzöm nincs róla, mert egyszerűen nem tudok mindenre pontosan visszaemlékezni.
Arról nem beszélve, milyen kényelmetlen és/vagy? ciki egy soron következő kontroll azzal az üres naplóval. :-D

Szóval írjam.
De hogyan?

Mindenhol önkontrollról olvasok. Igaz is, hiszen annyi lehetőségünk van ma már igazán jól csinálni a diabéteszt és élhetővé tenni a mindennapokat.
Miért nem használom legalább valamelyik telefonos applikációt a jegyzeteléshez?
- Egyszerű jegyzet...
- Naptár funkció...
- Vagy akármelyik letölthető diabéteszes applikáció...
- Még a Facebookon is üzenhetnék magamnak... :-D

De valahogy én ezeket nem érzem. Biztos régimódi vagyok, meg amúgy tanári vérem van. A füzet, toll, egyéb jegyzet sokkal közelebb áll hozzám. Szoktam is vásárolni szuper kis naplókat, meg színes filcet. Mindig alkotok valami színeset és jobban használhatót, mint az a kórházi – ingyenes kis jegyzet. Szerintem csak fantázia kérdése.
Jöhetnek csillámpónik vagy batmanek is két érték között, ha úgy érzed. Hiszen sokkal lelkesebben lehet használni azt, ha minden pici porcikájával a Tiéd.

Általában én is lelkes vagyok. Csak lusta.:-D Szóval használom a csodafüzeteket... de csak kb. Két hétig.
Majd a kontrollt megelőző este jól átizzadom a vércukormérőmet, és próbálok visszaemlékezni mindarra, ami kimaradt a további két hónapban. :-D

Hát írni kell(ene) azt a naplót.
Nem tudok kifogást keresni.
Nincs kifogás.
Önkontroll van és emlékeztetők.

És hogy mit érdemes leírni? 

Szerintem:
- Vércukormérés ideje / Próbálj meg párban mérni legalább egyszer egy nap!
- Inzulinadás ideje / Próbáld meg nagyjából azonos időkben beadni az inzulinjaidat!
- Inzulinmennyiségek / Sose felejtsd végiggondolni mi minden hatott rád előtte, vagy/és mi minden fog hatni rád utána, eszerint kalkuláld azt.
- Szénhidrátmennyiségek / Mindig számold a lehető legpontosabban a CH értéket!

+ Külső tényezők:
- Hirtelen időjárásváltozás
- Stressz
- Menstruáció
- Minden aktívabb mozgásforma
- Betegség
- Nem megszokott étel/ital fogyasztása
- Alkohol fogyasztása különösképpen
- Utazás

!És mindig legyen meg a következő kontrollod időpontja, 
hogy véletlenül se felejtsd el!

(Ezt az egyet még én is beírom a telefonomba is. :-D)

Na, eléggé motivált lettem újra szerkeszteni a kis csodakönyvem.
Megyek is. :-)

Üdv,
DiabGirl

2016. április 16., szombat

SzeretetBetegség?

Sok helyen olvastam már, hogy a cukorbetegség kialakulásának lelki oka a szeretethiány. És általában pontosan annyiszor gondolkodom el ezen, ahányszor meglátom ezt leírva valahol. 
Legalább ötször ültem már neki ennek a témának. Valamiért nehéz szavakba önteni a véleményem erről a szeretethiányról. 
Egyértelműnek tűnik, de ha jobban belegondolsz...

A szeretethiány ugye azt jelenti, hogy a szeretet hiányzik az életünkből. Igen ám, de hogy lehetséges ez?
Mert nem szeretnek?
Vagy, mert nem szeretek?
Mert nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek?
Vagy, mert nem tudom elfogadni azt?
Hiányzik a szeretet az életemből, mert nem akarok szeretetet kapni?
Vagy, mert nem akarok szeretetet adni?
Vagy így minden együtt, egyszerre?

17 éves voltam, amikor diagnosztizálták a cukorbetegségem. Ha a fenti kérdések valamelyikébe kellene sorolnom magam, így 14 év távlatából leginkább a "Nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek.... miközben túlságosan akartam szeretve lenni." lehet az igazság. Bután hangzik, így van. Már ha a lelki okokról beszélünk, természetesen. 
Kizárt, hogy gyerekkoromban ne kaptam volna elég szeretetet. Édesanyám és édesapám mindent megtettek értem és meg is tesznek értem a mai napig. Igaz, idejük nem sok volt szabadidőre, mert annyit dolgoztak, mint az állat. De ha volt idő, az mindig együtt, játszva telt el. És most, hogy mind felnőttek lettünk, végre bepótolhatunk minden elveszett percet.:-) Az öcsémmel meg olyan igazi "tesós" viszonyunk volt. Oké, mi is átestünk azon a hosszabb-rövidebb verekedős-kötekedős időszakon, volt öldöklés-köpködés-sírás, de gyorsan jótestvérekké váltunk újra. 
A tágabb értelemben vett családomról meg nem akarok írni, mert annyian vagyunk, mint a hangyák. :-D Lényeg, hogy minden évben összeröffenünk, karácsonykor, húsvétkor, meg amikor tudunk. A mai napig. Szóval nem emlékszem szeretetlenségre vagy magányra.

Viszont arra nagyonis emlékszem, mennyire nagyon gyötörtem én saját magam gyerekként. Meg néha a körülöttem lévőket is. :-D Nekünk is voltak családon belüli konflitusaink, hogy ne lettek volna... de szerintem a rosszabb napokat minden gyerek máshogyan dolgozza fel. És nekem személy szerint nagyon nehéz volt. Veszekedni az öcsémmel, vagy duzzogni anyukámra, vagy épp hallani a szüleimet vitatkozni, vagy látni, ahogy anya, aztán apa is szomorú, mindig félni, hogy valaki elmegy... Talán, mert lelkiismeretfurdalással gyötörtem magam. Mindig úgy éreztem minden az én hibám. Vállamra akartam venni mindenki problémáját magam körül, és valahogy megoldást találni.  
Kis csóri.:-)
Aztán minderre rátettek egy lapáttal az iskolá(k)ban köttetett barátságaim. Mindig olyan szenvedéllyel szerettem minden barátnőmet, üldöztem is őket az üzeneteimmel sokáig, mindenkit meg akartam tartani magam körül. Van annyi szép emlékem velük. Rengeteg. Ragaszkodtam hozzájuk, még hosszú évek után is találkozókban gondolkodtam... de valahogy ez sosem volt kölcsönös. Mai napig nem tudom egyébként, mire ez a távolságtartás. De senkit nem ítélek el azért, ha a megszokott "férjhez megyünk-gyereket szülünk-kertet gondozunk" sémából kilépve engem csak egy idegen embernek látnak. Vagy ha túl sokkoló volt egy élőben közvetített, országos szépségversenyen látni. Vagy ha csak nem voltam soha szimpatikus senkinek. Az is rendben van.:-D 
De hogy a rosszindulat, pletyka, negativitás elkísért egész életemben... tud néha fájni. 
És ehhez nem kell gyereknek lenni. 

Szóval, ha szeretethiány, akkor én elmondhatom, hogy gyerekként sokszor saját magam nem szerettem magam és ellenálltam még az ölelésnek is. A szeretethiányt magam teremtettem akkor is, amikor épp belebetegedtem, ha valaki nem akart velem barátkozni. Gyerekként és felnőttként is nehezen viseltem a kritikát vagy a rosszindulatot. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam mindennek. Nem szándékosan, nem azért, mert tudatos volt, egyszerűen csak így éltem meg. 
Egy perc volt a világ.

Ma is sokszor előfordul, hogy ultraszenzitívvé válok és akkor
ok nélkül, de egyedül akarok lenni...
nehezen kezelem a munkahelyi vagy magánéleti konfliktusaimat...
feleslegesen gondolkodom az élet nagy dolgain, problémáin... 
nincs kedvem beszélni vagy találkozni senkivel...
vagy elkezdek bőgni, ha valaki megbánt...
Ilyenek.

Dolgozni kell rajta. 
A cukorbetegségem nem fordíthatom vissza. De a lelkemet felnőttként (is) gyógyíthatom. 
Tanácsaim szeretetbetegség ellen pedig a következőek:
 – Légy bátrabb!
 – Engedd el az "akarás" érzését!
 – Gondolkodj a mostban!
 – Őrizz jó emlékeket! MINDEN SÉRELMET MEG KELL BOCSÁTANI MINDENKINEK.
 – Csak azok véleménye számít, akik számítanak neked valamit. (Ahogy egyik legjobb barátnőm mondta egyszer, "Mindenki mehet a pics@ba. Emberek együtt töltenek veled egy hónapot vagy három-négy évet, és azt hiszik ismernek és megítélhetnek? Azok véleményére adj, akik jóban és rosszban is végigkísérik az életed! Akik igazán szeretnek.")


-- » Ők a családom.:-) 

Légy büszke magadra! 
Ismerd az értékeidet!
És legfőképpen szeresd magad és hagyd, hogy szeressenek!:-)

Üdv,
DiabGirl